Sejtjeink – Almási Tamás filmje – DUNA TV

“Azt mondják, az ember két dologért képes mindent megtenni: hogy ne legyen, vagy hogy legyen gyereke… Hőseink mindennél jobban vágytak arra, hogy gyermekük szülessen. A remény hiábavaló, hosszú évei követték egymást, míg bebizonyosodott, csak a mesterséges megtermékenyítés, a lombik-bébi program segíthet rajtuk. Nehéz idők következnek. Eufória és kilátástalanság, fizikai és lelki tehertétel állítja állandó próba elé szerelmüket. De előttük lebeg a nagy cél: a gyermek… Magyarországon a házasságok és élettársi kapcsolatok közül minden tizedik meddő. A film két és fél éven át követi három pár sorsát, a gyermekért folytatott küzdelmét.”
(port.hu)

Részletes tartalom, kritika, a port.hu-ról, itt olvasható.

A filmről, a készítéséről még több információ itt olvasható.

Korábban már hallottunk róla, ma este lesz a Duna TV-n:

2011. Március 30. (Szerda) 22:41  
2011. Március 31. (Csütörtök) 22:50  
2011. Április 1. (Péntek) 22:30  
2011. Április 2. (Szombat) 23:00  
2011. Április 3. (Vasárnap) 22:15

…illetve a Duna II Autonómia adón:   

2011. Március 31. (csütörtök) 19:55
2011. Április 1. (Péntek) 20:00
2011. Április 2.  (Szombat) 19:30
2011. Április 3. (Vasárnap) 19:55
2011. Április 4. (Hétfő) 20:00

Több sikertelen lombikkezelés után

Úgy tűnik, új remény ébred azoknak, akik már több, sikertelen lombikon vannak túl…

A hvg.hu érdekes cikke ”Mi dőljön el a fogantatás pillanatában?” címmel  itt olvasható.

Tanácsadás – másik oldal

Jóban vagyok a régi háziorvosommal, aki már nyugdíjas, csak néha-néha rendelget.

Már egy ideje volt szó arról, hogy megpróbálunk beszélni vele. Legutóbb, amikor éppen ő rendelt, amikor kint voltam, akkor fel is hoztam a témát. Azt válaszolta, hogy inkább beszéljek az új háziorvossal, aki egyébként nőgyógyász is, és ezért jobban otthon van a témában, többet tudna segíteni.

Pár alkalommal már voltam az új körzeti orvosnál, eddig elég szimpatikusan, emberileg állt a dolgokhoz, így, elhatároztuk, hogy felkeressük.

Egyik nap, amikor este rendelt, munka után kimentünk beszélni vele.

Meghallgatott minket, és, szerintem amióta ezt az egészet elkezdtük, az eddigi legnormálisabb és legtürelmesebb módon beszélt velünk.

Sok mindent mondott, sokféle dologról, amit utána napokig tartott végiggondolni. Ráadásul elég nehéz eldönteni, hogy mit hogyan értékeljünk…

Igazából nem is olyan egyszerű visszaidézni mindent, meg, hogy mi milyen sorrendben került szóba, úgyhogy az alábbi leírás inkább csak hozzávetőleges.

Igazából, talán a legfontosabb része a beszélgetésnek az volt, amikor az összeférhetetlenségről volt szó. Elmondtuk azt a pár dolgot, amit eddig tudtunk róla, mármint, hogy a méh „védelme” elpusztítja a spermiumokat. Ezt az orvos némi magyarázattal kiegészítette.

Úgy tűnik, valójában arról van szó, hogy a méh „immunrendszere” túl jól működik, és elpusztít minden testidegen ”behatolót”.

Ez valószínűleg nem konkrétan velem kapcsolatos, hanem feltehetően bárki más esetében is ez történne.

Ami számunkra meglepő volt, hogy az orvos szerint ez lehet az oka a sikertelen inszem-eknek is, mert ilyen esetben a felfecskendezett spermiumok „ellen” ugyanígy fellép a szervezet és elpusztítja. Azt mondta, hogy ezekben az esetekben nagyon alacsony az inszem sikerességére az esély.

Első körben azt ajánlotta, hogy próbáljunk meg megbarátkozni a lombikkal. ((

Már egyszer-kétszer merült fel a gondolat, hogy szükség lehetne a lombikra, de az még nagyon „idegen”, főleg Kedvesemnek.

Már az is egy nagyon nehéz lelki dolog volt, hogy elmenjünk a BMC-be, hogy orvosi segítséget kérjünk. Az inszem, anno, elég „arculcsapásként” ért minket, hiszen abban reménykedtünk, hogy nem a beavatkozásokat fogják alapban eldönteni, hanem megpróbálnak segíteni, hogy természetes úton is összejöhessen a terhesség. Ehhez képest az inszem váratlan és ijesztő volt, de végül is sikerült olyan szinten megbarátkozni vele, hogy belevághassunk. „Hiszen „csak” a spermiumok bejutását segíti, de minden a szervezeten belül zajlik.”

Ezzel szemben a lombik nem egy, hanem két beavatkozás, ráadásul sokkal komolyabb, főleg a petesejt-kivétel. És mindez úgy, hogy a petesejt és a hímivarsejt sem a testen belül találkozik, hanem kívül, orvosi felügyelet mellett. És ezzel Kedvesem nagyon nem tud megbarátkozni.

Ezt tudtam, ezért meg is kérdeztem az orvost, nincs-e valami más lehetőség. Amikor nem „kikerülni” próbálják a problémát, hanem segíteni rajta.

Erre mondott még egy lehetőséget. Ami vagy sikerülhet, vagy nem, de mindenesetre sokáig (1 év, vagy esetleg több) tart.

Van egy nőgyógyász-immunológus Budapesten, aki hasonló esettekkel foglalkozik. Jelentkezni lehet hozzá, állítólag 1-2 hónap a bekerülés az első konzultációra. Ha belefér egy pár a programba, akkor TB támogatással lehet benne részt venni. A lényeg az, hogy Kedvesem szervezetét hozzászoktatnák az én sejtjeimhez, hogy ne kezelje idegenként. Ehhez állítólag az én vérlemezkéimet kapná meg Kedvesem infúzióban.

Viszont, ugyebár az első időpont 1-2 hónap. 1 évnél régebbi leleteket nem fogad el, azaz, akkor még legalább egy ciklus rámegy a vizsgálatokra. Ha egyáltalán elkezdhetünk bármit is, akkor az minimum 3-4 hónap. És ki tudja hány hónap a kezelés… ((

Mindenesetre feladta a leckét… hogy mit csináljunk…

Tanácsadás

Már egy ideje gondolkodtunk rajta, hogy jó lenne egy másik orvos véleményét is kikérni, főleg most, 3 év eltelte után, hogy milyennek látja ő a helyzetem, mire számíthatunk, merre és hogyan lenne érdemes továbbindulnunk… inszemináció folytatása vagy lombik.

Adódott egy lehetőség. Háziorvosunk ajánlotta egy kollégáját, aki nőgyógyász is, így hát elmentünk hozzá.

Meg kell hogy mondjam, az elmúlt három évben, a megannyi orvos közül, akikkel kapcsolatba kerültem, ő volt az, aki a legemberibb módon szólt hozzánk, aki végtelenül türelmes és kedves volt. Annak ellenére, hogy igazából bejelentkezés nélkül mentünk, ráaádsul nem is ő a háziorvosunk és meglehetősen sokan várakoztak odakint, mi pedig “csak beszélgetni” szerettünk volna, mégis meghallgatott, hagyta, hogy kérdezzünk, részletesen kifejtette a véleményét, ajánlott pár dolgot, amire először azt mondta, keressük meg a neten, de végül ő maga kereste meg nekünk az adatokat, kérés nélkül. Meglepődtem és meghatódtam kicsit a kedvességén, nem tudtam, hogy egy orvos ilyen is lehet. Talán mindez a megértés és türelem, illetve segítő szándék, amivel fogadott minket, abból adódhat, hogy ő maga is átélte mindezt, igaz kicsit másként, de a párjával ők is keresztül mentek a meddőség egyes szakaszain (azóta már boldog szülők!).

Leginkább párom beszélt, be kell valljam, eléggé féltem. Időnként helyeseltem illetve egy-egy tünetet, eredményt elmeséltem én is, de elsősorban figyeltem.

 

Sok mindent mondott. 

 

Esetemben, véleménye szerint, sajnos mindenképpen szükségesnek látja az orvosi segítséget. Nem csak a megfogantatásnál, hanem a baba megtartásánál is. Az idő az, ami most nagyon ellenünk dolgozik. Bár ki nem zárta, de elég kevés esélyt lát arra, hogy természetes úton essek teherbe.

 

Az összeférhetetlenségről, amit nálam megállapítottak, arról megtudtam, hogy sajnos nem korlátozódik kizárólag a hüvelyváladékra, hanem az egész szervezetem érínti. Nem is értem, miért hittem én ezt, hiszen a nevében is benne van, immunológiai összeférhetetlenség. Mindez azért is fontos, mert egyrészről ez már önmagában megnehezíti azt, hogy beágyazódjon a baba, másrészről ha sikerül is ez, akár természetes, akár mesterséges úton, az összeférhetetlenség miatt valamivel nagyobb a valószínűsége egy esetleges elvetélésnek. Erre mindaddig megvan az esély, amíg a várandósság 5-6. hónapjába nem érek.

Így az inszemináció nem biztos, hogy jó megoldás, hisz a gyógyszeres rásegítéssel is kisebb a beágyazódás esélye. Persze a vetélés lehetősége mindegyik módszer után fennáll, de a lombiknál legalább ez kiküszöbölhető, s így már “csupán” a baba megtartására irányulhat minden orvosi segítség.

 

Elmondta, hogy úgy tűnik, az immunrendszerem “túl jól” működik, ami persze nem baj, sőt, de most, ebben a helyzetben… Megkérdeztük, hogy ez ellen lehet-e valamit tenni. Az immunrendszer mesterséges gyengítése nem biztos, hogy célravezető, ugyanakkor veszélyes is lehet, de jó hír, hogy megoldás mégis van. Igaz, így első hallásra elég komplikáltnak tűnik. Persze kérdés, hogy egy többéves meddőségi kezeléshez képest is?

Ajánlott egy igen neves immunológust, akinél próbálkozhatunk, de készüljünk fel arra, hogy ez egy meglehetősen időigényes eljárás, ráadásul már bekerülni hozzá is hosszú idő. Magáról az eljárásról nem beszélt részletesen, elöljáróban annyit mondott, hogy a Kedvesem laboratóriumban “kezelt” vérét kapnám meg én, egy kúra keretén belül, beépítve ezzel a szervezetembe az ő egyes, megfelelő sejtjeit. Elnézést, a pongyola megfogalmazásért, a lényeg, hogy valami ilyesmiről van szól. Azért ez így elsőre elég ijesztőnek tűnt, úgyhogy úgy gondoltuk Kedvesemmel, hogy jelenleg ezzel a lehetőséggel (még) nem élünk, egyelőre visszamegyünk a BMC-be és meglátjuk…

 

Mindazok alapján, amit elmondott, szerinte a lombik lenne a javasolt, persze lehet próbálkozni az inszeminációval, de valószínűleg nem lesz sikeres.

De számomra még mindig annyira idegen a lombik…

Március helyett április… talán…

Márciusra terveztük, de az élet megint közbeszólt.

Gondoltam meggyorsítom, amit lehet és pár vizsgálatot elvégeztetek a nőgyógyásszal. Rákszürés, hüvelyi UH, stb.

Nos, sajnos a citológiához a kenetet nem tudta levenni az orvos, mivel kiderült, valamilyen gyulladást talált és azt előbb ki kell kezelni. Tünete nem igazán volt, nem is sejtettem, így eléggé elszomorodtam, mikor közölte, egy 8 napos kezelésen kell átesnem. Már megint. Ráadásul közben még esedékes lehet egy ciklus is (valamikor?).

Azért is bántott nagyon a dolog, mert egyrészről az utóbbi évben is már egyszer-kétszer előjött ez a gyulladás, ráadásul kétszer volt húgyuti fertőzésem is. Ami megijeszt, hogy egy ilyen gyulladástól sajnos összenövések is kialakulhatnak a petevezetékben, amit elvileg csak a HSG (illetve más hasonló vizsgálatok) képes kiszűrni. Azt meg a nőgyógyász itt nem végez. Úgy tudom, a BMC-ben általában a HSG-t nem ismétlik meg, hacsak nem történt olyan betegség, fertőzés, az utolsó vizsgálat óta, ami ezt indokolttá tenné. Az az igazság, hogy e tekintetben nem bízom a BMC-ben, félek, hogy ezzel együtt nem akarják újra elvégeztetni rajtam a HSG és ha valamikor el is jutok egy újabb beavatkozásig (inszem, lombik), enélkül kezdenének neki, pedig közben lehet, hogy valami megváltozott a petevezetékeimnél.

Nem tudom. Esetleg ha van valakinek ilyen jellegű tapasztalata, hálás lennék ha megosztaná velünk.

 

Szóval ennek következtében márciusra más “programunk” lett.

 

Megkaptam a gyógyszereket, az egyik kúrát még a ciklusom előtt sikerült befejeznem. Nem tudom, hogy a gyógyszer hatása-e vagy csak véletlen lenne, de a ciklusom elég hosszú volt (ahhoz képest ami nekem szokott lenni, 2-3 nap max, kevés és foltozgatós inkább), ráadásul nagyon-nagyon erős, eléggé darabos és szokatlanul fájdalmas is.

Szintén szeretnék tanácsot kérni az olvasóktól, hogy mi lehetett ennek az oka? Talán a gyulladás miatt nem tudott leszakadni eddig normálisan a nyálkahártya?

 

Múlt héten mentem vissza a nőgyógyászhoz, a gyulladás úgy tűnik eltűnt, így elvégezte a citológiát. Persze elmondtam neki minden más tünetet, de érdemben túl sokat nem fűzött hozzá. Viszont csinált egy hüvelyi UH-t. Hümmögött hozzá, egyszer-kétszer felvonta a szemöldökét, majd megkérdezte, hanyadik napon tartok. A 17. napon - válaszoltam. Újabb hümmögés, majd az orra alatt, halkan csak annyit mondott, 8 mm. A kezelőlapon láttam, hogy a 17. napon 8 mm-es nyálkahártya, egyébként minden rendben, nincs elváltozás, se ciszta.

Mikor kijöttem, Kedvesemmel számolgattunk egy kicsit. 17. nap… 8 mm-es nyálkahártya…

Valami azt súgja, ez nem valami bíztató.

A rákszűrés eredménye kb. két hét, közben valószínűleg egy újabb ciklus…

Vajon visszajutunk valaha a BMC-be?

Vagy…

Megszületett

Megszületett

Gyönyörű és ami a legfőbb, teljesen egészséges. Ő is és az Anyukája is.

Tényleg vannak csodák…

A századik bejegyzés után – másik oldal

Sokszor felmerült a gondolat, hogy folytathatnánk a blogot.

A legelső gondolatom az volt, épp csak annyit írok, mint amivel annak idején befejeztük, pontosabban megálltunk…

“Lehetne pozitív…”

Hisz sajnos még mindig itt tartunk…

 

2010. februárban, amikor az utolsó bejegyzés született, csak rövid szünetet szerettünk volna tartani, addig, amíg vissza nem megyünk a BMC-be. Hisz alapvetően egy olyan oldalt szerettünk volna létrehozni és müködtetni, amelynek a BMC-s tapasztalataink megosztása a célja.

Gondoltuk, 3 sikertelen inszemináció és fél év BMC-s kezelés után, itt az ideje egy kis pihenésnek. Kikapcsolódásnak.

Az ünnepek adták az utolsó lökést, azt hiszem nem bírtuk már tovább, muszáj volt félretenni egy időre a babázást.

Csak pár hónap… majd újjult erővel visszatérünk, vagy ki tudja, a természet lehet, hogy magától elrendez mindent… hisz ezt is annyian mondják…

Hittük ezt mi is akkor.

 

Az első pár hét kifejezetten pihentető, nyugtató volt. Elutaztunk a Bakonyba, sokat kirándultunk, élveztük a nagy havat a hegyekben… próbáltunk élni, a hobbijainkkal foglalkozni s időt találni mindenre, amihez csak kedvünk volt. Teltek a hetek, hónapok. Feltöltődtünk s úgy gondoltuk, mielőtt visszamennénk a BMC-be, egy-két hónapig kipróbálhatnánk pár dolgot. Teák, hőmérőzés, ovutesztelés, de csak lazán, semmi erőltetés, görcsölés.

 

Majd ismét felmerült a gondolat, hogy vissza kéne menni a BMC-be. Amikor már kezdett körvonalozódni bennünk egy konkrét időpont, az élet közbeszólt, bizonyos családi ügyeket kellett elrendeznünk. Igazából annyira nem is bántuk, vállat vontunk, továbbléptünk, könnyedén.

S a hónapok teltek, elérkezett a nyár, családlátogatások, családi nyaralás. Egy időre megint elfeledkeztünk a tudatos babázásról. Persze egy-egy ciklus kezdetén azért reménykedtünk, a végén pedig néha, szomorkodtunk…

 

Ősszel újra beszélgetni kezdtünk róla… vettünk egy nagy levegőt és… október. Ezt már komolyan gondoltuk, eldöntöttük, így terveztünk. Még a főnökömnek is előre bejelentettem, de az élet ismét közbeszólt, mindennek ellenére ő pár nappal később elküldött egy külföldi munkaértekezletre. Ami ugyan önmagában csak 3 nap, de az arra való készülődés több hetet vett igénybe. Muszáj volt mennem, így muszáj volt elfogadni a helyzetet is. Bevallom, akkor kicsit morcos voltam a főnökömre, de ugyanakkor azt hiszem meg is könnyebbültem, talán a sors, a természet akarja így, mert nincs szükségünk nekünk a BMC-re, s hogy őszínte legyek, azért nem tölt el örömmel, hogy újra elmenjünk.

Ezután megint elvetődött a BMC, az élet zajlott körülöttünk, új nagyfőnök, munkahelyi átszervezések, új kollégák, betanítás, s egy nagyon nehéz döntést is meg kellett hoznom a munkahelyemen. S már itt is volt a karácsony. Ismét. Megegyeztünk, hogy idén már nem foglalkozunk a visszamenetellel, ünnepekkor főleg nem, visszagondolva a legutóbbi karácsonyra…

 

Új év, új remények, új időpont. Március. Ez az újabb határozott tervünk, hacsak addig a természet nem segít… (érdekes, hogy ebben azért még mindig hiszünk… egy kicsit)

Pár hete megint felmerült egy lehetséges akadály, de most már mindketten eldöntöttük, ragaszkodunk hozzá, hogy március.

 

Nos, itt tartunk ma… 3 éve vágyunk a közös gyermekünkre…

 

Az elmúlt közel egy év alatt, időről-időre belefutottunk olyan dolgokba, kérdésekbe, írásokba, amelyről úgy gondoltunk, megosztanánk az oldalunkon, igaz nem közvetlenül a BMC-hez kapcsolódnak, sokkal inkább magához a meddőséghez, az ezzel kapcsolatos érzéseinkhez, önmagunkhoz, másokhoz. Végül valahogy csak arra jutott erőnk – s gyakran időnk -, hogy a piszkozatok közé elmentsünk egy-egy cikket, gondolatot.

 

Az utóbbi időben ránéztünk a postafiókunkra is és őszíntén szólva meglepődtem, meghatódtam, hogy mennyi levelet kaptunk, amiben Ti, olvasók érdeklődtök felőlünk.

Köszönjük, igazán köszönjük azt a szeretetet és erőt, amit ezek a levelek sugalltak.

Annyira szerettünk volna válaszolni már akkor mindenkinek, de egyszerűen képtelenek voltunk rá. Fájt, hogy nem írhatom azt, amit igazán szeretnék… hogy sikerült.

Kérlek, ne haragudjatok ránk… úgy tűnik, így visszagondolva az elmúlt évre, rettentően kimerített bennünket a kezelés és az inszeminációk. Megannyi érzés kavargott bennem, keserűség, reménytelenség, düh, irigység, féltékenység és még sok minden amire egyáltalán nem vagyok büszke. Nem akartam egy-egy ilyen felkavart lelki állapotban írni…. majd idővel, amikor már lecsitult bennem a vihar és megértem/megpróbálom megérteni, mit-miért éreztem…

Úgy érzem jobb volt, hogy nem minden sötét pillanatomban ragadtam billentyűzetet…. Ezekre amúgy sem szeretnék emlékezni, így talán könnyebb túlleni rajta.

Remélem, azért azóta vannak köztetek olyanok, akik már a boldog babavárás időszakát élik.

  

Nos, most hogy ez a bejegyzés megszületett, lassan előkerülnek majd a piszkozatokból a korábbi írásaink, amelyeket majd időrendben szeretnénk publikálni, vagyis akkor, amikor azok íródtak, az elmúlt egy évben.

A századik bejegyzés után…

A legutolsó publikált bejegyzés óta eltelt majdnem egy év (11 hónap).

Aki folyamatában olvassa a blogot és most ér el ide, annak talán nem egyértelmű, annak, aki régebben olvasta a blogot és visszatér, egyértelműbb lesz, de (amikor ezt írom), az utolsó publikus bejegyzésünk a http://littlefoxie.wordpress.com/2010/02/27/szazadik-bejegyzes/ volt.

Ez volt az a pont, amikor leálltunk a bloggal…

Kikapcsoltunk… elfáradtunk (főleg érzelmileg) és úgy döntöttünk (talán nem is tényleges döntés volt), hogy egyelőre nem folytatjuk. Tartunk egy “szünetet”, a BMC-ben is, és addig nem is folytatjuk.

Az, hogy ez a “szünet” a BMC-vel ennyire elhúzódott, annak többféle oka is volt.

Az első alkalommal kicsit félve, de reménykedve “ugrik neki” az ember, hogy, ha ez kell, hát legyen, csináljuk. A második egy nagy esély, hogy ha valami az  elsőnél nem jött össze, akkor majd most…

A második sikertelen beavatkozás után hirtelen nagyon tudatába kerül az ember annak, hogy a TB csak 6 alkalmat engedélyez. Ami, mivel a gyógyszerekre már nem él a támogatás, így anyagilag sem kis teher, de ha ezekhez a gyógyszer-árakhoz hozzáadjuk a beavatkozás költségét is, akkor már nagyon kevésnek lehet érezni. Ezt kiegészítve azzal, hogy az orvosok szerint igazából semmi olyan ok nincsen, ami a lombikot indokolná (azaz az inszem-nek sikerülnie kellene), az ember elkezd gondolkodni, milyen egyéb probléma lehet még (talán, mire eljut valaki eddig a bejegyzésig, addig  már olvasott ezekről a dolgokról), és elkezd számolgatni/tervezgetni, hogy a maradék alkalmat olyan időpontban tudja kihasználni, amikor a hozzá szükséges nyugalmat (érzelmi, stressz, életmód, munkahely, pénz, stb.) minél inkább tudja, legalább arra a 2-3 hétre, biztosítani.

És mindig van valami… és mindig jött a remény… és mindig jött a kudarc…

Születtek bejegyzések, születtek elképzelések, elhatározások, hogy folytatjuk, de aztán ez valahogy mindig elmaradt. A hozzászólások maradtak a piszkozatok közt… a válaszok nem kerültek megírásra.

Szeretnénk elnézést kérni mindenkitől, aki írt, akár bejegyzést, akár levelet. Olvastuk, de valahogy nem tudtunk reagálni… nagyon köszönjük a hozzászólásokat és a leveleket is, néztük a napi forgalmat, olvastuk a reakciókat, nagyon jól estek, de nem volt energiánk visszatérni…

És nem így szerettünk volna visszatérni… Nem azzal a hírrel, hogy kitaláltuk a következő BMC látogatás időpontját….

Az eltelt kb. 11 hónap történetének egy része a mostani hozzászólás írásakor még a piszkozatok közt van. A hozzászólások dátuma marad akkori, amikor leírtuk őket. Publikálni ezzel a hozzászólással, vagy nem sokkal ez után fogjuk, így a “századik bejegyzés” és e bejegyzés közötti rész csak ennek a megjelenése után válik/vált olvashatóvá.

Március…

Tegnap megint szóba berült a BMC, és az időpontok…

Most egyértelmű volt, hogy a munka miatt nem tud elszabadulni. De tegnap már kimondta az időpontot: március.

Se most, se a következő nem megoldható, de, ha addigra sem jönne össze, akkor márciusban, március elején visszamegyünk.

És kezdjük a következő alkalmat…

Nagyon remélem/reméljük, hogy nem lesz rá szükség… de olyan régóta remélünk… ((

Vissza kellene térni…

Folytatni kellene a blogot.

Már jó ideje téma… folyton előkerül.

Pár napja Kedvesem is megfogalmazta… Hónapok óta arra várunk, hogy valami pozitívval térhessünk vissza. És ez lehetne egy terhességi teszt… mindíg újra és újra azért húzzuk az időt, hogy hátha ebben a hónapban sikerül, és kiírhatjuk… aztán szembesültünk az újabb kudarccal… és ezzel egyikünknek sem volt kedve viszzatérni…

Aztán, mire megint eljutottunk oda, hogy folytatni kellene, addigra megint kezdődött a reménykedés…

És ez a kör ismétlődik hónapról hónapra. ((

De jó lenne végre kitörni belőle…