Jelenleg a November 2009 havi archívumában böngészel.
Ma minden probléma nélkül indult az autó…
Annyi minden történt az elmúlt hónapban, ami máshogy zajlott, mint eddig. Tudom, egy idő után az ember annyi minden dologba tud kapaszkodni, annyi mindenből próbál erőt meríteni, és Mi is annyi mindent találtunk, ami miatt úgy éreztük, most más, most sikerül.
Annyi minden másképp zajlott. Ez egy olyan hónap volt, amikor a méhpempő és a vitaminok is elejétől részei voltak az estéinknek. Figyeltünk magunkra, figyeltünk egymásra. A beavatkozás után Kedvesem több mint egy hetet itthon tudott lenni, és utána is úgy szerveződött a munkája, hogy el tudott kerülni pár ismert stressz-forrást.
Ráadásul jó pár nappal az inszem után jöttek olyan tünetei, amik korábban nem… szurkálásról, “mintha meg akarna jönni” érzésről számolt be napokig. És napok óta érezhetően feszesebb, keményebb a hasa ott, ahol a méhnek kell lennie. Ez lehet, hogy furcsa megfogalmazás, nem tudom, pontosan hol vannak a méh határai, de ezt a kemény részt elhelyezkedésileg és alakilag is csak a méhhez tudom kötni.
Most annyi minden szólt mellette.
Eddigiekkel ellentétben most valahogy kételyünk sem volt. Annyira, hogy végül két napja vettünk is egy tesztet, amit este ki is próbáltunk. És pillanatok alatt meg tudtuk magyarázni, el tudtuk fogadni, hagy a negatív eredmény semmit nem jelent azon kívül, hogy részben korai, részben nem este kellene, még, ha a teszt azt is írja, a “nap bármely szakában”.
Máskor ez már valószínűleg kiütött volna, de most meg sem ingatott…
Úgy mentünk el, hogy csak a megerősítésre vártunk. Még a délutánnal kapcsolatban is volt egy olyan tervem, hogy nem “csak” hazamegyünk, hanem kitalálunk valamit, amivel megünnepelhetjük a megerősítést.
Az ajtónál a sorban találkoztunk azzal a két lánnyal, akivel együtt vártunk az inszemre. Mint kiderült, ők már tudták, hogy nekik nem sikerült. Nem a teszt “jelzett”, hanem a természet. Kedvesemnél pedig még az előjelek sem jelentkeztek.
A recepción és a laborban is szóltunk, hogy nem tudunk itt maradni, de ez nem volt probléma. Csak azt sajnáltam, hogy kedvenc recepciósunk, úgy tűnt, nincs bent, így csak késve tudhatja meg a hírt.
A munkahelyünkről délben el tudtunk jönni, fél egy körül értünk vissza. Itt először a recepcióhoz mentünk, de szinte azonnal megjelent az orvosunk és nagyon kedvesen szólt, hogy mehetünk a vizsgálóhoz, és a két várakozó után mehetünk be.
Kedvesem a várakozás alatt azt mondta, mintha szomorúnak tűnne. Nekem is feltűnt, hogy kevésbé mosolyog, de akkor azt gondoltam, hogy péntek délutánra már mindenki fáradtabb.
Bementünk. És akkor közölte, hogy sajnos nem sikerült. Kedvesem leült egy székre. Az orvos valószínűleg láthatta, hogy elsőre nem is értettük meg, megismételte. Közben még egyszer, alaposabban megnézte a papírunkat. Sajnos, negatív lett a teszt. Rákérdezett, hogy “megjött-e a menzesz”, majd a “nem”-re azt felelte, akkor jó a progeszteron szint.
És a végén még hozzátette, hogy “jövőre várjuk”. Mindezt egy olyan arckifejezés-gesztikuláció-mozdulat kombinációval, amiből valahogy egyszerre tudtam kiérezni a “sajnálom, hogy így alakult, de pillanatnyilag nincs lehetőségem többet tenni”, illetve a “ne adják fel, van esély, hogy legközelebb sikerül” érzéseket.
Jövőre… tudom, a szabályozás miatt, meg a szervezet pihentetése miatt is szükség van az egy hónap szünetre, de most még azzal is szembe kell néznünk, hogy közeledik a második olyan karácsonyuk, aminél úgy gondoltuk, legalább már egy UH kép erejéig, de több, mint ketten leszünk… 
Ahogy Kedvesem is írta, itthon vagyunk. De sajnos csak ketten vagyunk.
Miközben a recepciónál várakoztunk, megjelent az orvosunk és kérte, hogy ha az előttünk lévő másik két lány végzett, menjünk be. Úgy tűnik mi lehettünk az utolsók.
Remegett a gyomrom, úgy izgultam, s az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy most végre sikerült és szülők leszünk.
Majd kinyílt az ajtó és szólítottak.
Az orvosunk fellapozta a dossziénkat, majd sóhajtott egy nagyot, ránk nézett is azt mondta:
- Nem lett jó.
Először nem is értettem vagy csak nem akartam érteni. Arra gondoltam, hogy talán rossz volt a teszt, meg kéne ismételni.
Közben leültem és pár pillanat múlva már kezdtem felfogni, hogy nem a teszt volt rossz.
Kérdezte, használom-e még az Utrogestant, azt feleltem igen. Majd megkérdezte azt is, megjött-e, mire én mondtam, hogy nem.
Úgy tűnik emlékezhetett az első két inszeminációra, mivel azok után is ez volt a helyzet. Az utrogestan megint késlelteti a menstruációm. Hagyjam abba és akkor meg fog jönni… Majd hozzátette, hogy úgy tűnik megfelelő a progeszteron szint a szervezetemben, mivel így reagálok az Utrogestanra. Ha megjött volna, akkor valószínűleg kevés lenne a progeszteron.
Egy nagyon halvány, inkább kényszeredett mosoly hagyta el a szám, belegondoltam, hogy most akkor ennek örülnöm kéne…
A legrosszabb számomra azt volt, amikor egy pár pillanatnyi csönd után ránknézett és közölte:
- Jövőre várjuk vissza…
Ennyi volt. Elköszöntünk, kimentünk és alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, már potyogtak a könnyeim. Annak tudtam csak örülni, hogy Kedvesem velem volt és hozzábújhattam. Átölelt és hagyta, hogy sírjak…
Szerencsére rajtunk kívül nem volt már más a folyosón, így most nem kellett annyira “tartanom” magam.
Pár perc múlva összeszedtem magam majd elindultunk kifelé. Beszálltunk a kocsiba, erre az nem indult. Hihetetlenül furcsa volt ott abban a pillanatban. Nem is tudom, háromszori-negyedszeri próbálkozásra sikerült csak beindítani. Soha ilyen probléma nem volt még vele, ráadásul nemrég volt a szokásos szervízen is.
Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Vettünk egy jó meleg fürdőt, majd lefeküdtünk és én magamra húztam a plédem. Próbáltam kikapcsolni, megnyugodni, de akárhányszor csak eszembe jutott egy-egy momentum erről az egészről, újra potyogtak a könnyeim.
Olyan igazságtalan az élet. Egyfolytában arra gondolok, mennyire szerettem volna már úgy megsimogatni a hasam, mennyire vártam már az első UH felvételt, mennyire vágytam arra, hogy az idei karácsonyt már hármasban (négyesben) tölthessük. S most mindez szertefoszlott.
Miért nem tudom oly könnyedén felfogni, mint mások? Miért nem tudok én is legyinteni, hogy sebaj, majd legközelebb…?
Most már nincs más dolgom, mint várni, hogy mikor fog végre megjönni. Mert azt hiszem, akkor fogom csak igazán elhinni és elfogadni.
Reggel a rádióban szó volt a zombikról… most nagyjából ezt érzem… odáig saját magam voltam, amíg bementünk az orvoshoz… tudtam mit fog mondani, ezért először nem is értettem mit mond… aztán kiderült, nem azt, amit vártam/vártunk… kijöttünk… tulajdonképpen lehet hogy kívülről fel sem tűnt… hiszen beültem az autóba… bár, ami még sose történt, a kocsi csak sokadik próbálkozásra volt hajlandó elindulni… hazavezettem… minden probléma és gond nélkül… de az egész olyan üres volt… kívül egy keret, ami teszi, amit tennie kell, de belül nincs tartalom… nincsenek érzések… csak a döbbenet és az üresség… és a kérdés: MIÉRT?!?!?!?!?
Még fél óra és indulunk vissza a BMC-be, az eredményért.
Annyira, de annyira izgulok… és annyira, de annyira kíváncsi vagyok… 
Minden gondolatommal azon vagyok, hogy ezúttal sikerült…
Bárki, aki most itt van és olvas minket, drukkoljon értünk egy kicsit
Túl vagyunk az első felén… reggel fél 8-kor a BMC-ben kezdtünk, leadtunk a vizelet mintát a biostrip-hez. Egyúttal már azt is megkérdeztem, hogy van-e különbség az ő tesztjük és a patikai terhességi tesztek között. Nincsen, válaszolták.
Ez meglepett, azt hittem azért valamivel érzékenyebb tesztet használnak, végülis mégiscsak egy labor, vagy mifene.
Most viszont nem tudtunk ott maradni s megvárni az eredményt, vissza kellett jönnünk dolgozni. Fél 1-re tudunk csak visszamenni, így akkor derül ki, sikerült-e a harmadik inszeminációnk.
A sorban állva összetalálkoztunk azzal a két másik lánnyal, akikkel ugyanaz nap volt az inszeminációnk és egy kórterembe voltunk. Sajnos nekik nem sikerült, mindkettőjüknek megjött. Annyira sajnálom… nagyon elszomorított ez a két hír, úgyhogy megint erőt kellett venni magamon s nem feladni.
Mi azért reménykedünk, hisz nekem nem jött meg. Bár az is igaz, hogy ez eddig is így volt, az első két alkalommal az Utrogestan volt az ok, mivel az késleltetheti a menstruációt.
Szóval egyelőre várunk…
Az elsőnél teszteltünk. Negatívat.
A másodiknál elhatároztuk, hogy ilyet többet nem csinálunk. Akkor ott szembesültünk vele, hogy nem sikerült…
Most úgy vágtunk neki, hogy nem tesztelünk a biostrip előtt…
És most elkezdtünk elbizonytalanodni. Pár dolog máshogy zajlik, zajlott… és egyre kíváncsibbak vagyunk… Lehet, hogy tesztelni kellene? Tulajdonképpen a negatív teszt még símán jelentheti azt, hogy korai. És, ha már megmutatnák Magukat… mennyire jó lenne úgy odamenni, hogy már tudunk valami pozitív előjelet…
Ha tényleg el lehet hinni, hogy a teszt “csak” annyit jelez, megmutatják-e már Magukat, vagy péntekig még “rejtőzködnek”… Ha elhisszük, hogy a negatív teszt csak a korai állapot miatt van, akkor holnap reggel talán már tesztelünk…
Jó lenne…
Megkérdezték, hogy vagyok, érzek-e valamit. Ó, igen, mindenfélét – válaszoltam (amikről már írtam).
Valószínűleg túl lelkes lehettem, mert egyből azt fejtegették, hogy ilyenkor azért vigyázni kell az érzelmi részével a dolognak, mivel előfordulhat az, hogy egyszerűen bemagyarázom magamnak a tüneteket. S ha nem sikerül, semmi gond, majd legközelebb és ha már végképp nem sikerül, nézzem meg hányan vannak akik végigcsinálták mind a hat inszeminációt plusz lombikot és végül mégis spontán jött össze.
Persze, tisztában vagyok ezzel az oldalával – feleltem, de legbelül mégis megijedtem és egy kicsit elszomorodtam.
Én nem tudom ilyen egyszerűen kezelni, ráadásul néha azt érzem ezt várják el tőlem s mivel nem tudok “megfelelni” ennek az elvárásnak, emiatt rossz érzés gyötör.
Párom látja (s én is tudom) mennyire szélsőségesen élem meg a dolgokat, míg mások előtt igyekszem elrejteni és úgy tenni, mint aki könnyeddén túllép a sikertelenségen, mintha ez egy hétköznapi dolog lenne. Ha nem sikerül, ha időnként mások előtt, olyan helyen fog el a sírás, csalódott vagyok magamban, mert kudarcot vallottam, hisz nem tudom visszafogni az érzéseim a külvilág elől. S így csak még nehezebb, azzal együtt, hogy időnként már eleve selejtes-nek érzem magam, hogy nem tudok természetes úton teherbe esni.
Erről már írtunk korábban:
http://littlefoxie.wordpress.com/2009/10/16/feladas/
http://littlefoxie.wordpress.com/2009/10/16/selejt/
S emellett el is szomorodtam, mert úgy vártam, hogy velem örüljenek és drukkoljanak.
Néha úgy érzem valójában aki tud erről az egészről, az inkább csak félt engem egy újabb csalódástól és nem mer drukkolni, hogy sikerüljön.
Pedig olyan nagy szükségem lenne rá…
Tegnap többször is, mások beszélgetései révén valahogy előjött a baba-téma. Kinek milyen ismerőse, rokona tervez babát, ultrahangos felvételek a neten…
S ilyenkor fellobban bennem a vágy, hogy mennyire szeretnék már én is ilyen dolgokról beszélni. De nem lehet… és kell egy pár perc, amíg magamban lecsitítom ezt az érzést, addig csendben hallgatok… majd amint újra magam leszek, újra rámtör és már megint, félek…
Most, hogy már csak két nap van a biostrip-ig (amikor is kiderül, sikerült-e az inszemináció), valószínűleg sokkal érzékenyebben reagálok minden ilyen témára, ez válthatta ki az ijedséget és félelmet is.
Hinni szeretnék, bízni, remélni, nem elveszíteni az erőt, hogy márpedig most sikerült…
Még mindig… alhas tájékon feszülés… “mindjárt megjön érzés”…
Mai nap többször…
Legutóbb 25 napos volt a ciklusom, remélem, hogy nem erre utalnak a jelek… (ma van a 23. nap és pénteken lesz a biostrip)
Továbbra is Utrogestan naponta 3x, vitaminok, méhpempő naponta.
És továbbra is… bízunk, hiszünk, remélünk…
Kedves Olvasó!
Drukkolj velünk , nekünk Te is, kérlek…
Kb. egy hónapja tettük publikussá az oldalt. Egy ideje írtuk már, mert az volt az érzésünk, elég nehéz egy meddőségi kivizsgálás előtt állónak tapasztalatokat szerezni.
Ez nem egy olyan téma, amit általában felvállalnak az emberek, hogy “én is átestem ezen, gyere, kérdezz nyugodtan”.
Az első érzések a bizonytalanság és a félelem. Mit fognak szólni. Hogy néznek ránk az orvosok, hogy ide kellett jutnunk, mikor mindenki más teljesen magától teherbe esik.
Aztán az első nagy meglepetés a BMC-ben fogadott, amikor 12000 feletti “sorszámot” kaptunk. Azaz, csak itt ennyi pár valószínűleg megfordult. A BMC minden folyosója baba- és gyerek-képekkel van kitapétázva. Azaz ez rengeteg párt érint. És nem néztek ránk mint csodabogarakra, mint “különlegesekre”. És a tömegben mindenféle kinézetű, korú, különböző párt láttunk. Nem lehetett azt mondani egykre sem, hogy ők “tipikusan” ide kerülőnek tűnnek. Nincsenek ilyenek. Ez mindenféle embert érint.
Aztán egy kolléganőnkről tudtuk meg, hogy lombikkal szült. Vele már tudtunk beszélni egy keveset, és volt egy olyan elszólása, hogy tud más kollégákról is, akik hasonló helyzetben vannak.
És ezzel kiderült, hogy a közvetlen mindennapjainkban is körülvesznek ilyen emberek, csak nem tudunk róluk.
Mivel számunkra is nehéznek tűnt mások tapasztalataira rátalálni (nem az “én ezt hallottam”, “úgy tudom” véleményekre gondolok, hanem a ténylegesen átélt dolgokra), ráadásul ez legtöbbször érzelmi részekre vonatkozott, nem igazán lehetett megtudni, hogy konkrétan mivel és hogyan kell szembenézni, ezért úgy gondoltuk, részben magunknak visszaidézni, részben, nem titkoltan, azért tettük publikussá az oldalt, hogy talán téved ide valaki, aki talál választ a kérdéseire, talán lesz akinek sikerül kérdéseit megválaszolni, kételyeit eloszlatni.
És nézegettük, van-e látogató. Volt néhány, aztán elértük a napi 20-30-at és örültünk, hogy talán nem volt hiába. És a statisztikák alapján úgy tűnt, az olvasások száma nagyobb, mint a más oldalakról idetévedők száma. Azaz, talán vannak olyanok, akik már direkt módon térnek vissza az oldalra…
És egyszer csak átléptük a napi 100 látogatót, sőt ez többször is megismétlődött. Volt már olyan napunk, hogy 200 feletti volt az oldalletöltések száma. Ráadásul elég sok alkalom ezek közül más oldalról érkező találatot jelentett, azaz nem egy-két ember ismétlődő érdeklődésére utal.
Most, alig egy hónappal a publikálás után átléptük az 1500 oldalletöltést.
Talán már volt valaki akinek már tudtunk segíteni. Talán lesz is még. Mindenesetre azért jó érzés arra gondolni, hogy tapasztalataink leírásával másnak is utat mutathatunk…
LittleFox
CatBear
Legutóbbi hozzászólások