Lehetne pozitív… reménykedünk benne, hogy az lesz…
Lehetne bizakodó… elkezdődött egy olyan is… ott üldögél a piszkozatok közt… mire befejeződött volna, addigra már nem volt értelme publikálni… befejezni sem… egyelőre… most megint lehet várni rá, hogy mikor folytatódik…
Egyik sem lesz…
Már egy ideje nem írtunk… illetve elkezdődött egy-két bejegyzés, de nem fejeződtek be…
Valószínűleg nem is tudatosan, de miután úgy döntöttünk hagyunk egy kis szünetet a következő beavatkozás előtt, hogy érzelmileg is próbáljuk kiheverni az eddigi próbálkozásokat, megpróbáltunk váltani. Vettünk teákat (cickafark, pallást-fű), de végül nem lett kipróbálva.
Leálltunk a méhpempővel, úgy tünik egyelőre nálunk is inkább belekavar a ciklusba, mint segít. 
Nem számolgattunk, nem ez alapján éltük az életünk. Ez most annyira így alakult, hogy elsőre az sem volt egyértelmű, mikor indult a legutolsó ciklus. Végül összehoztuk, hogy volt egy szombat, ami még nagyon rövid volt, utána a következő a 25 napon, kedden kezdődött.
És most hétfőn volt egy „mindjárt megjön” érzés. Ami után másnap nem volt semmi. Ekkor kezdtünk el visszaszámolgatni és az jött ki, hogy ez akár ki is jöhetne egy beágyazódásra… És megint jöttek a „véletlenek”… Egy cikk arról, hogy megérkezett Magyarországra az első idei gólya. És az ember akaratlanul is elkezd kombinálni.
Ha igaz az, hogy nem kell „rástresszelni”, akkor ennek teljes mértékben megfelelt az elmúlt pár hét. Előtte már a ciklus hossza is közelítette az elfogadható szintet.
Próbáltunk, szerintem sikerrel, stresszmentes időszakot megélnünk. És a „majdnem megjön” érzés után egy nappal egy a sok minden hirtelen összeadódik. És pillanatok kellettek ahhoz, hogy beleéljük magunkat. Nagyon…
És ez egészen szerda estig tartott… és kiderült, hogy megint semmi… és kiderült, hogy a századik bejegyzés ismét a csalódásról fog szólni. Arról, hogy túl vagyunk a második éven… hogy túl vagyunk a támogatott inszemek felén… és egyelőre még mindig nem vagyunk olyan érzelmi állapotban, hogy elkezdhessük a következőt…
Volt szó róla, hogy, ha most sem jön össze, akkor a következő ciklusban használjuk a teákat, a vitaminokat, teszteket, hogy van-e peteérés, és, ha igen, akkor mikor, de más volt ezt egy héttel ezelőtt felvetni, és más, most szembesülni vele… ráadásul úgy, hogy nem „simán” megjött, hanem adott egy kis tápot a reménynek… csak azért, hogy utána még nehezebb legyen szembesülni vele…
És ez, ami még ráadásul még jobban megnehezíti. A kiszámíthatatlanság. Hogy huszon-akármennyi nap után nem lehet tudni, ez már reménykeltő változás, vagy „csak” éppen csúszik az előzőzöz képest… és ilyenkor nem lehet nem reménykedni… beleélni magunkat… főleg, ha mindenféle „jelek” is segítenek…
LittleFox
CatBear
4 hozzászólás
Comments feed for this article
2010. március 8. at 8:58 de.
mjudit
Kedves “Kisróka” és “Medvécske”!
Elég régóta olvasgatlak Benneteket, hiszen sajnos egy évnyi hasztalan próbálkozás után novemberben mi is csatlakoztunk a BMC-be járók népes táborához.
Lapotokon rengeteg hasznos dolgot találtunk, köszönjük!
Sajnos mi még mindig nem jutottunk el az első inszemig sem! Bár a korunk jóval előrehaladottabb mint a tiétek, (38, 39 évesek vagyunk) tehát egyértelmű, hogy mi is siettetnénk az időt. De hát nem volt elég a vizsgálatok elhúzódása, az első nekifutásnál, februárban “sikeresen” túlstimuláltak, tehát le kellett állnunk
Akkor én is azt gondoltam, kiszállok, elegem van, ennél borzalmasabb nem történhet velem, mint hogy az addig teljesen egészséges szervezetemet (nálunk apa-oldalon van gond, nekem már van két felnőtt-kamasz gyermekem az első házasságomból) is tönkretették.
Ahelyett hogy gyermeket várnánk, most még fogamzásgátlót is szedhetek, amire életem során nem volt még példa!
Szóval ismerem azt az érzést, amikor az ember ellen minden összeesküszik.
És mégis, mégis!
Nem akarlak Benneteket vigasztalgatni, ilyenkor úgysem lehet…DE biztatni azt igen!
NE ADJÁTOK FEL!!!
Sokan, sokféle gonddal-bajjal várjuk a csodát. Mi 12-én megyünk vissza, hogy lássuk, nekiláthatunk-e márciusban az újabb stimulációnak és remélhetőleg végre az első inszemnek is.
Nagyon szorítok nektek, és kívánom, hogy továbbra is ugyanilyen egymásrahangoltsággal és összekapaszkodással kűdjetek, sikerülnie kell!
Judit
2010. március 15. at 4:51 du.
Bee
Sziasztok!
Hasonló cipőben járunk mi is, babára vágyunk már 1 éve és 7 hónapja. Én egyedül írok egy blogot: http://babee.blog.hu/ . Kívánom nektek, hogy teljesüljön az álmotok!
Üdv,
Bee
2010. április 20. at 6:07 du.
Móni
Sziasztok!
Nekünk 3 éve nem sikerül. Nálunk is pozíitív lett a pct teszt, ezen kívűl nekem inzulenrezisztenciám is van, ami ugyan enyhe, de arra elég, hogy összezavarja a hormonháztartásomat.
Nálad esetleg néztek inzulint? Endokrinológusnál voltál?
Mi is a BMC-be megyünk inszemre.
Ne add fel!!! Még rengeteg esélyed van! Az jó, hogy most kicsit pihentek és nem számoltok. Erre igenis szükség van!
Én most igyekszem nagyon pozitívan hozzáállni, mert tudom, hogy minden egyes kudarc közelebb visz a hőn áhított babánkhoz.
Én most kineziológushoz is megyek majd, mert tudom, hogy ehhez rengeteg erőre van szükség.
Remélem, február óta jobban vagy, de ha nem, az is természetes.
Kívánom, hogy mielőbb megtaláljátok a lelki nyugalmatokat és teljesüljön minden álmotok!
M.
2010. november 9. at 8:55 de.
Málna
Kedves Littlefox és Catbear!
Kódom ötjegyű és 13.500 fölött van.
Pontosan egy hete volt a HSG vizsgálatom a BMC-ben. Eredmény: mindkét petevezető zárt.
Erre nem voltam felkészülve, erre nem is lehet talán felkészülni. Egy hét sírás után, tegnap egy szuszra olvastam végig az írásaitokat, és minden gondolat, érzés akár a sajátom is lehetne.
Nagyon jól tudom már, hogy mit jelentenek a” csőd”, “selejt”, “meddő”, “értéktelen” szavak. Az életem egy hete más lett mint volt, én sem leszek többé az aki voltam. Nagyon-nagyon megvisel a dolog.
Még nem kértem időpontot a konzultációra, nem érzek erőt visszamenni oda. Pedig jó lenne tudni, hogy mi van a többi vizsgálat eredményével, milyenek a párom leletei, “ezen kívül” rendben van-e a többi.
A folytatás számunkra a lombik lehet, nagy valószínűséggel.
Minden tiszteletem a tietek, hogy végigcsináltátok azt amit, nagyon el tudom képzelni, át tudom élni, hogy mennyire megterhelő lehetett.
Én lehet, hogy feladom, ennyi volt, valamiért (de miért, miért?) gyermek nélkül kell leélnem az életem.
Nagyon szeretném tudni, hogy mi van most veletek.
Színvonalas és őszinte, emberi írásaitok nagyon megérintettek, biztosan sokan mások is így vannak ezzel.
Kérlek írjátok tovább a blogot, vagy ha nem akarjátok, akkor fejezzétek be, zárjátok le, mondjátok el, hogy mi lett a vége annak a nehéz utazásnak, melynek “Meddőségi kezelés a Budai Meddőségi Centrumban” a címe.
Köszönöm
Málna