Jelenleg a(z) ‘Biostrip’ kategória archívumában böngészünk.
Annyi minden történt az elmúlt hónapban, ami máshogy zajlott, mint eddig. Tudom, egy idő után az ember annyi minden dologba tud kapaszkodni, annyi mindenből próbál erőt meríteni, és Mi is annyi mindent találtunk, ami miatt úgy éreztük, most más, most sikerül.
Annyi minden másképp zajlott. Ez egy olyan hónap volt, amikor a méhpempő és a vitaminok is elejétől részei voltak az estéinknek. Figyeltünk magunkra, figyeltünk egymásra. A beavatkozás után Kedvesem több mint egy hetet itthon tudott lenni, és utána is úgy szerveződött a munkája, hogy el tudott kerülni pár ismert stressz-forrást.
Ráadásul jó pár nappal az inszem után jöttek olyan tünetei, amik korábban nem… szurkálásról, “mintha meg akarna jönni” érzésről számolt be napokig. És napok óta érezhetően feszesebb, keményebb a hasa ott, ahol a méhnek kell lennie. Ez lehet, hogy furcsa megfogalmazás, nem tudom, pontosan hol vannak a méh határai, de ezt a kemény részt elhelyezkedésileg és alakilag is csak a méhhez tudom kötni.
Most annyi minden szólt mellette.
Eddigiekkel ellentétben most valahogy kételyünk sem volt. Annyira, hogy végül két napja vettünk is egy tesztet, amit este ki is próbáltunk. És pillanatok alatt meg tudtuk magyarázni, el tudtuk fogadni, hagy a negatív eredmény semmit nem jelent azon kívül, hogy részben korai, részben nem este kellene, még, ha a teszt azt is írja, a “nap bármely szakában”.
Máskor ez már valószínűleg kiütött volna, de most meg sem ingatott…
Úgy mentünk el, hogy csak a megerősítésre vártunk. Még a délutánnal kapcsolatban is volt egy olyan tervem, hogy nem “csak” hazamegyünk, hanem kitalálunk valamit, amivel megünnepelhetjük a megerősítést.
Az ajtónál a sorban találkoztunk azzal a két lánnyal, akivel együtt vártunk az inszemre. Mint kiderült, ők már tudták, hogy nekik nem sikerült. Nem a teszt “jelzett”, hanem a természet. Kedvesemnél pedig még az előjelek sem jelentkeztek.
A recepción és a laborban is szóltunk, hogy nem tudunk itt maradni, de ez nem volt probléma. Csak azt sajnáltam, hogy kedvenc recepciósunk, úgy tűnt, nincs bent, így csak késve tudhatja meg a hírt.
A munkahelyünkről délben el tudtunk jönni, fél egy körül értünk vissza. Itt először a recepcióhoz mentünk, de szinte azonnal megjelent az orvosunk és nagyon kedvesen szólt, hogy mehetünk a vizsgálóhoz, és a két várakozó után mehetünk be.
Kedvesem a várakozás alatt azt mondta, mintha szomorúnak tűnne. Nekem is feltűnt, hogy kevésbé mosolyog, de akkor azt gondoltam, hogy péntek délutánra már mindenki fáradtabb.
Bementünk. És akkor közölte, hogy sajnos nem sikerült. Kedvesem leült egy székre. Az orvos valószínűleg láthatta, hogy elsőre nem is értettük meg, megismételte. Közben még egyszer, alaposabban megnézte a papírunkat. Sajnos, negatív lett a teszt. Rákérdezett, hogy “megjött-e a menzesz”, majd a “nem”-re azt felelte, akkor jó a progeszteron szint.
És a végén még hozzátette, hogy “jövőre várjuk”. Mindezt egy olyan arckifejezés-gesztikuláció-mozdulat kombinációval, amiből valahogy egyszerre tudtam kiérezni a “sajnálom, hogy így alakult, de pillanatnyilag nincs lehetőségem többet tenni”, illetve a “ne adják fel, van esély, hogy legközelebb sikerül” érzéseket.
Jövőre… tudom, a szabályozás miatt, meg a szervezet pihentetése miatt is szükség van az egy hónap szünetre, de most még azzal is szembe kell néznünk, hogy közeledik a második olyan karácsonyuk, aminél úgy gondoltuk, legalább már egy UH kép erejéig, de több, mint ketten leszünk… 
Ahogy Kedvesem is írta, itthon vagyunk. De sajnos csak ketten vagyunk.
Miközben a recepciónál várakoztunk, megjelent az orvosunk és kérte, hogy ha az előttünk lévő másik két lány végzett, menjünk be. Úgy tűnik mi lehettünk az utolsók.
Remegett a gyomrom, úgy izgultam, s az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy most végre sikerült és szülők leszünk.
Majd kinyílt az ajtó és szólítottak.
Az orvosunk fellapozta a dossziénkat, majd sóhajtott egy nagyot, ránk nézett is azt mondta:
- Nem lett jó.
Először nem is értettem vagy csak nem akartam érteni. Arra gondoltam, hogy talán rossz volt a teszt, meg kéne ismételni.
Közben leültem és pár pillanat múlva már kezdtem felfogni, hogy nem a teszt volt rossz.
Kérdezte, használom-e még az Utrogestant, azt feleltem igen. Majd megkérdezte azt is, megjött-e, mire én mondtam, hogy nem.
Úgy tűnik emlékezhetett az első két inszeminációra, mivel azok után is ez volt a helyzet. Az utrogestan megint késlelteti a menstruációm. Hagyjam abba és akkor meg fog jönni… Majd hozzátette, hogy úgy tűnik megfelelő a progeszteron szint a szervezetemben, mivel így reagálok az Utrogestanra. Ha megjött volna, akkor valószínűleg kevés lenne a progeszteron.
Egy nagyon halvány, inkább kényszeredett mosoly hagyta el a szám, belegondoltam, hogy most akkor ennek örülnöm kéne…
A legrosszabb számomra azt volt, amikor egy pár pillanatnyi csönd után ránknézett és közölte:
- Jövőre várjuk vissza…
Ennyi volt. Elköszöntünk, kimentünk és alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, már potyogtak a könnyeim. Annak tudtam csak örülni, hogy Kedvesem velem volt és hozzábújhattam. Átölelt és hagyta, hogy sírjak…
Szerencsére rajtunk kívül nem volt már más a folyosón, így most nem kellett annyira “tartanom” magam.
Pár perc múlva összeszedtem magam majd elindultunk kifelé. Beszálltunk a kocsiba, erre az nem indult. Hihetetlenül furcsa volt ott abban a pillanatban. Nem is tudom, háromszori-negyedszeri próbálkozásra sikerült csak beindítani. Soha ilyen probléma nem volt még vele, ráadásul nemrég volt a szokásos szervízen is.
Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Vettünk egy jó meleg fürdőt, majd lefeküdtünk és én magamra húztam a plédem. Próbáltam kikapcsolni, megnyugodni, de akárhányszor csak eszembe jutott egy-egy momentum erről az egészről, újra potyogtak a könnyeim.
Olyan igazságtalan az élet. Egyfolytában arra gondolok, mennyire szerettem volna már úgy megsimogatni a hasam, mennyire vártam már az első UH felvételt, mennyire vágytam arra, hogy az idei karácsonyt már hármasban (négyesben) tölthessük. S most mindez szertefoszlott.
Miért nem tudom oly könnyedén felfogni, mint mások? Miért nem tudok én is legyinteni, hogy sebaj, majd legközelebb…?
Most már nincs más dolgom, mint várni, hogy mikor fog végre megjönni. Mert azt hiszem, akkor fogom csak igazán elhinni és elfogadni.
Reggel a rádióban szó volt a zombikról… most nagyjából ezt érzem… odáig saját magam voltam, amíg bementünk az orvoshoz… tudtam mit fog mondani, ezért először nem is értettem mit mond… aztán kiderült, nem azt, amit vártam/vártunk… kijöttünk… tulajdonképpen lehet hogy kívülről fel sem tűnt… hiszen beültem az autóba… bár, ami még sose történt, a kocsi csak sokadik próbálkozásra volt hajlandó elindulni… hazavezettem… minden probléma és gond nélkül… de az egész olyan üres volt… kívül egy keret, ami teszi, amit tennie kell, de belül nincs tartalom… nincsenek érzések… csak a döbbenet és az üresség… és a kérdés: MIÉRT?!?!?!?!?
Még fél óra és indulunk vissza a BMC-be, az eredményért.
Annyira, de annyira izgulok… és annyira, de annyira kíváncsi vagyok… 
Minden gondolatommal azon vagyok, hogy ezúttal sikerült…
Bárki, aki most itt van és olvas minket, drukkoljon értünk egy kicsit
Túl vagyunk az első felén… reggel fél 8-kor a BMC-ben kezdtünk, leadtunk a vizelet mintát a biostrip-hez. Egyúttal már azt is megkérdeztem, hogy van-e különbség az ő tesztjük és a patikai terhességi tesztek között. Nincsen, válaszolták.
Ez meglepett, azt hittem azért valamivel érzékenyebb tesztet használnak, végülis mégiscsak egy labor, vagy mifene.
Most viszont nem tudtunk ott maradni s megvárni az eredményt, vissza kellett jönnünk dolgozni. Fél 1-re tudunk csak visszamenni, így akkor derül ki, sikerült-e a harmadik inszeminációnk.
A sorban állva összetalálkoztunk azzal a két másik lánnyal, akikkel ugyanaz nap volt az inszeminációnk és egy kórterembe voltunk. Sajnos nekik nem sikerült, mindkettőjüknek megjött. Annyira sajnálom… nagyon elszomorított ez a két hír, úgyhogy megint erőt kellett venni magamon s nem feladni.
Mi azért reménykedünk, hisz nekem nem jött meg. Bár az is igaz, hogy ez eddig is így volt, az első két alkalommal az Utrogestan volt az ok, mivel az késleltetheti a menstruációt.
Szóval egyelőre várunk…
Az elsőnél teszteltünk. Negatívat.
A másodiknál elhatároztuk, hogy ilyet többet nem csinálunk. Akkor ott szembesültünk vele, hogy nem sikerült…
Most úgy vágtunk neki, hogy nem tesztelünk a biostrip előtt…
És most elkezdtünk elbizonytalanodni. Pár dolog máshogy zajlik, zajlott… és egyre kíváncsibbak vagyunk… Lehet, hogy tesztelni kellene? Tulajdonképpen a negatív teszt még símán jelentheti azt, hogy korai. És, ha már megmutatnák Magukat… mennyire jó lenne úgy odamenni, hogy már tudunk valami pozitív előjelet…
Ha tényleg el lehet hinni, hogy a teszt “csak” annyit jelez, megmutatják-e már Magukat, vagy péntekig még “rejtőzködnek”… Ha elhisszük, hogy a negatív teszt csak a korai állapot miatt van, akkor holnap reggel talán már tesztelünk…
Jó lenne…
Megkérdezték, hogy vagyok, érzek-e valamit. Ó, igen, mindenfélét – válaszoltam (amikről már írtam).
Valószínűleg túl lelkes lehettem, mert egyből azt fejtegették, hogy ilyenkor azért vigyázni kell az érzelmi részével a dolognak, mivel előfordulhat az, hogy egyszerűen bemagyarázom magamnak a tüneteket. S ha nem sikerül, semmi gond, majd legközelebb és ha már végképp nem sikerül, nézzem meg hányan vannak akik végigcsinálták mind a hat inszeminációt plusz lombikot és végül mégis spontán jött össze.
Persze, tisztában vagyok ezzel az oldalával – feleltem, de legbelül mégis megijedtem és egy kicsit elszomorodtam.
Én nem tudom ilyen egyszerűen kezelni, ráadásul néha azt érzem ezt várják el tőlem s mivel nem tudok “megfelelni” ennek az elvárásnak, emiatt rossz érzés gyötör.
Párom látja (s én is tudom) mennyire szélsőségesen élem meg a dolgokat, míg mások előtt igyekszem elrejteni és úgy tenni, mint aki könnyeddén túllép a sikertelenségen, mintha ez egy hétköznapi dolog lenne. Ha nem sikerül, ha időnként mások előtt, olyan helyen fog el a sírás, csalódott vagyok magamban, mert kudarcot vallottam, hisz nem tudom visszafogni az érzéseim a külvilág elől. S így csak még nehezebb, azzal együtt, hogy időnként már eleve selejtes-nek érzem magam, hogy nem tudok természetes úton teherbe esni.
Erről már írtunk korábban:
http://littlefoxie.wordpress.com/2009/10/16/feladas/
http://littlefoxie.wordpress.com/2009/10/16/selejt/
S emellett el is szomorodtam, mert úgy vártam, hogy velem örüljenek és drukkoljanak.
Néha úgy érzem valójában aki tud erről az egészről, az inkább csak félt engem egy újabb csalódástól és nem mer drukkolni, hogy sikerüljön.
Pedig olyan nagy szükségem lenne rá…
Tegnap többször is, mások beszélgetései révén valahogy előjött a baba-téma. Kinek milyen ismerőse, rokona tervez babát, ultrahangos felvételek a neten…
S ilyenkor fellobban bennem a vágy, hogy mennyire szeretnék már én is ilyen dolgokról beszélni. De nem lehet… és kell egy pár perc, amíg magamban lecsitítom ezt az érzést, addig csendben hallgatok… majd amint újra magam leszek, újra rámtör és már megint, félek…
Most, hogy már csak két nap van a biostrip-ig (amikor is kiderül, sikerült-e az inszemináció), valószínűleg sokkal érzékenyebben reagálok minden ilyen témára, ez válthatta ki az ijedséget és félelmet is.
Hinni szeretnék, bízni, remélni, nem elveszíteni az erőt, hogy márpedig most sikerült…
Még mindig… alhas tájékon feszülés… “mindjárt megjön érzés”…
Mai nap többször…
Legutóbb 25 napos volt a ciklusom, remélem, hogy nem erre utalnak a jelek… (ma van a 23. nap és pénteken lesz a biostrip)
Továbbra is Utrogestan naponta 3x, vitaminok, méhpempő naponta.
És továbbra is… bízunk, hiszünk, remélünk…
Kedves Olvasó!
Drukkolj velünk , nekünk Te is, kérlek…
Nemrég felmerült a kérdés köztünk (megint), hogy teszteljünk-e mielőtt visszamegyünk jövő hét pénteken az eredmény miatt (biostrip vizsgálat = terhességi vizelet vizsgálat).
Párom határozottan rávágta, hogy nem szeretne tesztelni és azt hiszem én sem akarom. Néha fellelkesülök, hogy talán mégis lehetne, de ezen már annyiszor átestem és tényleg jobb türelmesen várni…
Ráadásul az Ovitrelle (tüszőrepesztő injekció) után két hétig nem is szabad!
(Mivel HCG-t tartalmaz és ezért megtévesztheti a teszteket. Bár erről már írtam korábban, de most újra leírom azért.)
Szóval várunk… ismét…
Bár ez már a harmadik inszemináció, mégis sok minden teljesen máshogy történt, mint eddig.
Ismét korán reggel kellett kelnünk, amit viszont most az időjárás nagyon megnehezített. Talán emiatt volt, hogy végülis fél 8-ra nem tudtunk odaérni, csak 8-ra. Szerencsére nem volt probléma, ráadásul kevesen is voltak. Bár ilyen esetben nem kéne kivárni a sort, egyből lehet menni a recepcióhoz jelentkezni az inszeminációra.
Ahogyan korábban, most is alá kellett írnunk a szokásos nyilatkozatot, jogi és orvosi dolgokról, hogy saját gyerekünként ismerjük el a születendő gyermeket, hogy elfogadjuk az esetleges mellékhatásokat (pl.: ciszta), stb.
Majd leültünk és vártunk. Nem sokáig, mert már szólították is a Párom és elkísérték egy szobába, ahol “mintát” kell adnia. Most is az a kedves nővérke szólt, aki múltkor, így ismét megengedte, hogy én is bemenjek a Páromhoz a szobába. Nem tudom van-e összefüggés, de legutóbb is késve érkeztünk reggel és akkor már nem a megszokott, folyosó végén lévő kis “oduba” kísérték őt, hanem egy külön kórterembe, mert a másik helyen már olyan sokat várakoztak. Most is ugyanabba a kórterembe vezetett minket a nővér.
A szobát belülről be lehet zárni, majd amikor megvan a minta, egyszerűen ott kell hagyni egy tartóban és szólni a nővérszobában, hogy végeztünk.
Mivel olyan kevesen voltak, felmerült bennünk, hogy talán így jóval hamarabb végezhetünk és nem kell még délután is itt üldögélnünk…
Az időjárás pocsék volt, szakadt az eső, iszonyatosan fújt a szél, így az eddigi programötleteink most nem jöhettek szóba. Az első két inszemináció délelőttjén elmentünk a Duna partra sétálni, meg palacsintázni, de most erre nem volt lehetőségünk. Ott ülni a BMC várójában 2 órán át… hát ez sem vonzott annyira. Inkább visszamentünk a kocsihoz, befűtöttünk, megreggeliztünk és rádiót hallgattunk.
10 óra körül visszasétáltunk és ismét jelentkeztünk hátul, a nővérszobában (nem a recepción!). Szerencsére most sem kellett sokat várni, majd a nővérke szólította az inszeminációra váró hölgyeket és felkísért minket az emeleti kórtermekbe.
Átöltöztem, hálóing, zokni, papucs, köntös és elheveredtem az ágyon, Kedvesem pedig fogta a kezem
Nem tudom leírni mennyire jó érzés, hogy velem van ilyenkor. Láttam már inszeminációra váró lányokat, egyedül a szobában.
Két másik lánnyal voltam egy szobában, közülük az egyikük az első inszeminációra várt, a másiknak pedig ez a harmadik – csak úgy, mint nekem
Most végre kicsit oldottabb volt a hangulat, egész jól elbeszélgettünk, ki hogy élte meg az eddigi vizsgálatokat, kinek milyen tapasztalatai voltak. Más-más volt az orvosunk, így volt miről beszélgetni és az idő is gyorsabban repült.
Eddig ezt valahogy hiányoltam. Az első két alkalommal is voltak “szobatársaim”, de olyan feszült volt a hangulat, még a légy zümmögését is lehetett hallani.
Beszélgetés közben folyton füleltünk, mikor szólal meg a telefon, mivel a folyosón lévő telefonon szóltak, hogy ki fog sorra kerülni, ki menjen le a műtőbe.
Ilyenekbe nekem nem szokott szerencsém lenni, gondoltam, biztos én leszek az utolsó. De nem. Megcsörrent a telefon és engem szólítottak. Párommal lesétáltunk és kb. 10 perces várakozást követően behívtak a műtöbe. Sajnos ide már a Kedvesem nem jöhetett be, de lélekben velem volt, éreztem
Köntös, bugyi le, asztalra fel. Beállították a lábaim, majd letakartak, míg jött az orvos.
A nővérkék ismét többször megkérdezték a nevünk, majd megérkezett az orvosom is. Kedvesen megérdeklődte hogy vagyok.
Nagy megdöbbenésemre, de ugyanakkor örömömre, a beavatkozás előtt csinált ultrahangot
Eddig egyik inszem előtt sem volt UH, ezt hiányoltuk is a párommal, de a lányokkal való beszélgetés közben kiderült, hogy szeptemberben életbe léphetett valamiféle új szabályozás s talán ennek köszönhető a változás. De lehet más ok is, nem tudom.
Az ultrahang szerint van “folyadék”, ami arra utal, hogy megrepedtek a tüszőim. Azaz használt az Ovitrelle tüszőrepesztő injekció.
Emellett látott még tüszőt, ami még nem repedt meg, úgyhogy maradt nekünk is “tennivaló otthonra”
A beavatkozás most is pár percet vett igénybe, majd letakartak és megdöntötték az asztalt, úgy hagytak pihenni. Na igen, a pihenés relatív fogalom. Ott kellett feküdni, szétfeszített lábakkal, a beléd helyezett műszerek feszítik a hüvelyed, ilyenkor minden pillanat éveknek tűnik és minél tovább fekszel ott, annál kellemetlenebbül érzed magad.
És mégis… most valahogy más… egyáltalán nem a fájdalom számított.
Ezúttal sokkal tovább feküdtem így az asztalon, ahogy időnként lestem az órát, kb. 10-15 perc lehetett. A nővérke pár percenként megkérdezte, minden rendben van-e, úgyhogy nem hagyják azért magára az embert, ha bármi gond adódna, van kinek szólni.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiszedték belőlem a műszereket és leengedték az asztalt, bár még így is éreztem a feszítést.
Amikor kisétáltam a műtőből, odabújtam Kedvesemhez, aki már nagyon várt, hisz ő is észrevette, hogy most mennyivel több ideig voltam bent.
Visszasétáltunk a kórterembe, ahol a lányok már nagyon vártak és kérdezgettek, milyen volt. Befeküdtem az ágyba és megint nagyon jól esett beszélgetni másokkal. Pár perc múlva hívták a másik lányt, akinek szintén ez a harmadik próbálkozása.
Kb. 1 óra múlva felöltöztem, majd lementünk a zárójelentésért az orvosomhoz. Sajnos itt viszont nagyon sokat kellett várnunk, több, mint másfél óra múlva szólítottak csak. Megkaptam a zárójelentést, ami szerint nov.27-én kell visszjönnünk biostrip-re, meg az Utrogestan-t, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztük mi a teendő görcsök esetén. A doki reakciója nem volt annyira kedvesnek mondható, mert szerinte itt nincs mitől görcsölni, de vegyek be nospa-t.
Azért megkérdeznék én másokat, hogy valóban senki nem érzett semmit inszemináció után?
A HSG-re is azt mondták, nem fájdalmas, csak kellemetlen, ehhez képest én hallottam lányokról akik a falat kaparták fájdalmukban.
Most akkor mi is az igazság?
Hazafele az úton éreztem néha-néha egy egy szúró, görcsölő fájdalmat, de Párom szerint ez talán a peteéréstől lehet.
A munkahelyemen szóltam, hogy táppénzen leszek az elkövetkezendő hétben, nem akarok kockáztatni. Pihenni fogok és csak olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem megerőltetőek, nem stresszelnek.
Egyébként nem szükséges feküdni, bármit lehet csinálni, amit máskor is, de azért az ember ne ilyenkor vágjon neki a marathon-nak
Délután jó volt végre hazaérkezni, azért elég fárasztó nap volt ez, délután be is szunyókáltam egy kicsit, de este azért még “rádolgoztunk” Kedvesemmel azokra a pattanásig feszült nagy tüszőkre.
Ez is egy érdekes kérdés. Egyik orvos azt mondja, ilyenkor nem szükséges együtt lenni még, a másik meg azt, hogy persze, mindent bele, úgy biztos.
Na most akkor mi is az igazság?
LittleFox
CatBear
Legutóbbi hozzászólások