Jelenleg a(z) ‘inszemináció’ kategória archívumában böngészünk.
Jóban vagyok a régi háziorvosommal, aki már nyugdíjas, csak néha-néha rendelget.
Már egy ideje volt szó arról, hogy megpróbálunk beszélni vele. Legutóbb, amikor éppen ő rendelt, amikor kint voltam, akkor fel is hoztam a témát. Azt válaszolta, hogy inkább beszéljek az új háziorvossal, aki egyébként nőgyógyász is, és ezért jobban otthon van a témában, többet tudna segíteni.
Pár alkalommal már voltam az új körzeti orvosnál, eddig elég szimpatikusan, emberileg állt a dolgokhoz, így, elhatároztuk, hogy felkeressük.
Egyik nap, amikor este rendelt, munka után kimentünk beszélni vele.
Meghallgatott minket, és, szerintem amióta ezt az egészet elkezdtük, az eddigi legnormálisabb és legtürelmesebb módon beszélt velünk.
Sok mindent mondott, sokféle dologról, amit utána napokig tartott végiggondolni. Ráadásul elég nehéz eldönteni, hogy mit hogyan értékeljünk…
Igazából nem is olyan egyszerű visszaidézni mindent, meg, hogy mi milyen sorrendben került szóba, úgyhogy az alábbi leírás inkább csak hozzávetőleges.
Igazából, talán a legfontosabb része a beszélgetésnek az volt, amikor az összeférhetetlenségről volt szó. Elmondtuk azt a pár dolgot, amit eddig tudtunk róla, mármint, hogy a méh „védelme” elpusztítja a spermiumokat. Ezt az orvos némi magyarázattal kiegészítette.
Úgy tűnik, valójában arról van szó, hogy a méh „immunrendszere” túl jól működik, és elpusztít minden testidegen ”behatolót”.
Ez valószínűleg nem konkrétan velem kapcsolatos, hanem feltehetően bárki más esetében is ez történne.
Ami számunkra meglepő volt, hogy az orvos szerint ez lehet az oka a sikertelen inszem-eknek is, mert ilyen esetben a felfecskendezett spermiumok „ellen” ugyanígy fellép a szervezet és elpusztítja. Azt mondta, hogy ezekben az esetekben nagyon alacsony az inszem sikerességére az esély.
Első körben azt ajánlotta, hogy próbáljunk meg megbarátkozni a lombikkal. 
((
Már egyszer-kétszer merült fel a gondolat, hogy szükség lehetne a lombikra, de az még nagyon „idegen”, főleg Kedvesemnek.
Már az is egy nagyon nehéz lelki dolog volt, hogy elmenjünk a BMC-be, hogy orvosi segítséget kérjünk. Az inszem, anno, elég „arculcsapásként” ért minket, hiszen abban reménykedtünk, hogy nem a beavatkozásokat fogják alapban eldönteni, hanem megpróbálnak segíteni, hogy természetes úton is összejöhessen a terhesség. Ehhez képest az inszem váratlan és ijesztő volt, de végül is sikerült olyan szinten megbarátkozni vele, hogy belevághassunk. „Hiszen „csak” a spermiumok bejutását segíti, de minden a szervezeten belül zajlik.”
Ezzel szemben a lombik nem egy, hanem két beavatkozás, ráadásul sokkal komolyabb, főleg a petesejt-kivétel. És mindez úgy, hogy a petesejt és a hímivarsejt sem a testen belül találkozik, hanem kívül, orvosi felügyelet mellett. És ezzel Kedvesem nagyon nem tud megbarátkozni.
Ezt tudtam, ezért meg is kérdeztem az orvost, nincs-e valami más lehetőség. Amikor nem „kikerülni” próbálják a problémát, hanem segíteni rajta.
Erre mondott még egy lehetőséget. Ami vagy sikerülhet, vagy nem, de mindenesetre sokáig (1 év, vagy esetleg több) tart.
Van egy nőgyógyász-immunológus Budapesten, aki hasonló esettekkel foglalkozik. Jelentkezni lehet hozzá, állítólag 1-2 hónap a bekerülés az első konzultációra. Ha belefér egy pár a programba, akkor TB támogatással lehet benne részt venni. A lényeg az, hogy Kedvesem szervezetét hozzászoktatnák az én sejtjeimhez, hogy ne kezelje idegenként. Ehhez állítólag az én vérlemezkéimet kapná meg Kedvesem infúzióban.
Viszont, ugyebár az első időpont 1-2 hónap. 1 évnél régebbi leleteket nem fogad el, azaz, akkor még legalább egy ciklus rámegy a vizsgálatokra. Ha egyáltalán elkezdhetünk bármit is, akkor az minimum 3-4 hónap. És ki tudja hány hónap a kezelés… ((
Mindenesetre feladta a leckét… hogy mit csináljunk…
Már egy ideje gondolkodtunk rajta, hogy jó lenne egy másik orvos véleményét is kikérni, főleg most, 3 év eltelte után, hogy milyennek látja ő a helyzetem, mire számíthatunk, merre és hogyan lenne érdemes továbbindulnunk… inszemináció folytatása vagy lombik.
Adódott egy lehetőség. Háziorvosunk ajánlotta egy kollégáját, aki nőgyógyász is, így hát elmentünk hozzá.
Meg kell hogy mondjam, az elmúlt három évben, a megannyi orvos közül, akikkel kapcsolatba kerültem, ő volt az, aki a legemberibb módon szólt hozzánk, aki végtelenül türelmes és kedves volt. Annak ellenére, hogy igazából bejelentkezés nélkül mentünk, ráaádsul nem is ő a háziorvosunk és meglehetősen sokan várakoztak odakint, mi pedig “csak beszélgetni” szerettünk volna, mégis meghallgatott, hagyta, hogy kérdezzünk, részletesen kifejtette a véleményét, ajánlott pár dolgot, amire először azt mondta, keressük meg a neten, de végül ő maga kereste meg nekünk az adatokat, kérés nélkül. Meglepődtem és meghatódtam kicsit a kedvességén, nem tudtam, hogy egy orvos ilyen is lehet. Talán mindez a megértés és türelem, illetve segítő szándék, amivel fogadott minket, abból adódhat, hogy ő maga is átélte mindezt, igaz kicsit másként, de a párjával ők is keresztül mentek a meddőség egyes szakaszain (azóta már boldog szülők!).
Leginkább párom beszélt, be kell valljam, eléggé féltem. Időnként helyeseltem illetve egy-egy tünetet, eredményt elmeséltem én is, de elsősorban figyeltem.
Sok mindent mondott.
Esetemben, véleménye szerint, sajnos mindenképpen szükségesnek látja az orvosi segítséget. Nem csak a megfogantatásnál, hanem a baba megtartásánál is. Az idő az, ami most nagyon ellenünk dolgozik. Bár ki nem zárta, de elég kevés esélyt lát arra, hogy természetes úton essek teherbe.
Az összeférhetetlenségről, amit nálam megállapítottak, arról megtudtam, hogy sajnos nem korlátozódik kizárólag a hüvelyváladékra, hanem az egész szervezetem érínti. Nem is értem, miért hittem én ezt, hiszen a nevében is benne van, immunológiai összeférhetetlenség. Mindez azért is fontos, mert egyrészről ez már önmagában megnehezíti azt, hogy beágyazódjon a baba, másrészről ha sikerül is ez, akár természetes, akár mesterséges úton, az összeférhetetlenség miatt valamivel nagyobb a valószínűsége egy esetleges elvetélésnek. Erre mindaddig megvan az esély, amíg a várandósság 5-6. hónapjába nem érek.
Így az inszemináció nem biztos, hogy jó megoldás, hisz a gyógyszeres rásegítéssel is kisebb a beágyazódás esélye. Persze a vetélés lehetősége mindegyik módszer után fennáll, de a lombiknál legalább ez kiküszöbölhető, s így már “csupán” a baba megtartására irányulhat minden orvosi segítség.
Elmondta, hogy úgy tűnik, az immunrendszerem “túl jól” működik, ami persze nem baj, sőt, de most, ebben a helyzetben… Megkérdeztük, hogy ez ellen lehet-e valamit tenni. Az immunrendszer mesterséges gyengítése nem biztos, hogy célravezető, ugyanakkor veszélyes is lehet, de jó hír, hogy megoldás mégis van. Igaz, így első hallásra elég komplikáltnak tűnik. Persze kérdés, hogy egy többéves meddőségi kezeléshez képest is?
Ajánlott egy igen neves immunológust, akinél próbálkozhatunk, de készüljünk fel arra, hogy ez egy meglehetősen időigényes eljárás, ráadásul már bekerülni hozzá is hosszú idő. Magáról az eljárásról nem beszélt részletesen, elöljáróban annyit mondott, hogy a Kedvesem laboratóriumban “kezelt” vérét kapnám meg én, egy kúra keretén belül, beépítve ezzel a szervezetembe az ő egyes, megfelelő sejtjeit. Elnézést, a pongyola megfogalmazásért, a lényeg, hogy valami ilyesmiről van szól. Azért ez így elsőre elég ijesztőnek tűnt, úgyhogy úgy gondoltuk Kedvesemmel, hogy jelenleg ezzel a lehetőséggel (még) nem élünk, egyelőre visszamegyünk a BMC-be és meglátjuk…
Mindazok alapján, amit elmondott, szerinte a lombik lenne a javasolt, persze lehet próbálkozni az inszeminációval, de valószínűleg nem lesz sikeres.
De számomra még mindig annyira idegen a lombik…
Milyen vastagnak kell lenni a méh nyálkahártyájának? És mikor?
Mindenhol jönnek a “biztos” számok. 12-13 alatt esély nincs, más szerint már a 6-7 is elég.
Most kaptunk erre egy egyértelmű visszajelzést az orvosunktól, aki ténylegesen csinál (rendszeresen) inszemeket.
Megkérdeztük, hogy mit ajánlana a méhnyálkahártya vastagítására? Erre megnézte a dossziénkat, majd közölte, a legutóbbi inszem napján 10 mm volt, amit nem lát problémásnak.
“10 mm az inszem napján teljesen megfelelő. Ha 8 alatt lenne, akkor annak nagyon nem örülnék, de a beavatkozáskor a 10 mm már teljesen elég”.
Azt hittem az idő majd segíteni fog, itt vannak az ünnepek, szabadság, lesz mivel elfoglalni magam, magunk és – legalább egy időre – meg tudok feletkezni arról, hogy megint nem sikerült…
De az igazság az, hogy minél inkább közeledett a karácsony, annál kevésbé vágytam rá. Már egy évvel ezelőtt is azt hittem, azt a karácsonyt már nem csak kettesben töltjük. Álmomban sem hittem volna, hogy az ideit is ugyanígy töltjük majd.
S ma újabb két ismerősről tudtam meg, hogy babát várnak. Mindketten a BMC-be járnak, az egyiküknek az első inszeminációja sikerült.
Ez a hír (is) meglehetősen felkavart érzelmileg… örültem nekik, próbáltam, próbálok erőt meríteni a sikerükből de ugyanakkor érzem, még mindig nem sikerült eljutnom arra a szintre, hogy el tudjam fogadni a mi sikertelenségünket. Az elutasítás, tagadás, saját magammal szembeni düh, alkudozás, magyarázkodás, okok keresése, csalódottság határain hullámzom.
Bár nem kaphattam meg az élettől a legszebb ajándékot, de azért a sorsnak úgy tűnik van humorérzéke…
Vasárnap elkezdtem barnázgatni… a ciklusom 20. napján… meglepődtem, mert ilyen korán, ilyesmit, eddig még sohasem tapasztaltam. Legelső gondolatom az volt, talán meg fog jönni, de aztán valahogy csak elvetettem, mert 20 napos ciklus eléggé rövid lenne (eddig a legrövidebb ami valaha volt, 24 napos volt).
Persze a második gondolatom, hogy ez talán valami másnak lehet a jele… talán a beágyazódásé lenne? Végülis időben beleillene, hisz a beágyazódás általában a megtermékenyítéstől számított kb. 7-10 nap körül megy végbe. Ráadásul sokaktól hallottam, hogy barnázgatás, kis folyás utalhat rá. S tulajdonképpen visszaszámolva a napokat, voltunk is együtt abban az időszakban, így akár…
Meglehetősen sikerült fellelkesülnünk, még a karácsonyi teszt gondolata is felmerült bennünk, de aztán pár óra elteltével mindez eltűnt.
Megjött.
Bőven elég lett volna érzelmileg azt megemészteni, hogy nem sikerült az inszem és a karácsonyi álmunk is szertefoszlott, na de, hogy pont karácsonykor kelljen még menstruálnom is…
Ráadásul így, életem legrövidebb ciklusát produkálva… azon kívül, hogy elszomorított a dolog, meg is ijesztett, mivel nem igazán tudtam/tudok mit kezdeni egy ilyen rövid ciklussal.
Szóltunk az orvosunknak, hogy szeretnénk vele beszélni. Az elmúlt egy-két hétben már felmerült ez a gondolat, sokat beszélgettünk Kedvesemmel s ezalatt pár kérdés már megfogalmazódott bennünk, amit szerettünk volna az orvosunktól megkérdezni.
Mikor meglátott minket, először felcsillant a szeme, s az első kérdése az volt:
“Terhes?”
“Nem.” – feleltem, s erre csalódottan csak annyit mondott, hogy:
“Pedig annak örültem volna, ha spontán…”
A lényeg, hogy ilyen rövid ciklus esetén valószínűleg nem volt peteérésem.
Az elmúlt hónapokban egy párszor már hallottam ezt az orvostól, tudom, hogy ez az egyik probléma velem, de abban bíztam, hogy ez talán idővel helyreáll, s a szervezetem ha lassan is, de normálisan fog majd működni.
Viszont azért jó hírt(?) is mondott; a legutóbbi inszeminációkor, a beavatkozás napján 10 mm-es volt a méhnyálkahártyám, ami ugye a beágyazódásig még nő is, és ez már megfelelő vastagság.
Jó hír… örülök, illetve örülnék, de akkor miért nem sikerült az inszem?
Ha az injekciók segítségével lett peteérésem, ha a beavatkozással kikerültük az összeférhetetlenség problémáját, ha a méhnyálkahártya is elég vastag, akkor miért nem fogant meg a Pici?
Továbbra is egy olyan kérdésre keresem a választ, amire valószínűleg soha nem fogom megtalálni, s azt hiszem nincs senki, aki megmagyarázhatná, hogy mi volt a hiba… hogy mit kéne legközelebb máshogy csinálni…
Először “csak” a statisztikák jöttek… vannak látogatóink… utána a statisztikák szerint többen jöttek egy fórumról… Valaki egy BMC-s fórumon hivatkozott ránk és a válaszok alapján más is szokott olvasni minket…
A harmadik inszem eredménye előtt kaptunk már hozzászólást is… drukkoltak nekünk a pénteki napunkhoz…
Nagyon jól esett…
És azóta megkaptuk az első levelet… amiben kaptunk egy visszajelzést arról, hogy tényleg tudunk segíteni… hogy elérjük azt a célt is, hogy másoknak könnyebbé tegyük azt az utat, amit leginkább a saját tapasztalatainkból kellett megismernünk… és jött még pár levél… támogató, segítő szándékkal… kaptunk érzelmi támogatást, tanácsot, megerősítést…
Nagyon jól esnek ezek a visszajelzések! És nagyon sokat tudnak az adott pillanatokban segíteni!
Köszönjük!
Délelőtt bóklásztam az iwiw-en és megláttam, hogy az egyik volt osztálytársamnak nemrég megszületett a babája.
Ez egy örömteli hír, gondoltam, mosolyogtam is, amikor megláttam a piciről készült fotókat, de mégsem tudtam igazán örülni…
Már lassan nincs olyan régi osztálytársam, akinek ne lenne babája…
Később a mellettem ülő kolléganőm mesélt hosszasan arról, hogy az unokája hogy várja a mikulást, már miket mondogat…
Majd rákeveredtem a gyakorikérdések-re, gondoltam talán írok egy-két választ, hátha lesz olyan kérdés, amiben tudok segíteni. Erre rátaláltam egy kérdésre, ami valójában nem is kérdés volt, hanem egy lelkesítő beírás arról, hogy az illető végre pozitívat tesztelt és hogy mi se adjuk fel…
Délután szerettünk volna méhpempőt venni, mert elfogyott. Így hát elmentünk abba a boltba ahol múltkor is vett Kedvesem, de közölték, hogy sajnos elfogyott
És azt sem tudják mikor lesz legközelebb.
Próbáltam délután aludni, de a gondolataim nem hagytak…
Közeleg a karácsony. Ez már a második, amit a Pici nélkül kell töltenünk. A második karácsony, amiről azt hittük, a legszebb ajándékot hozhatja el számunkra az élet. Az életet.
S most itt ülök, s próbálok nem újra és újra sírni.
Igazából nincs mit csinálnom. A méhpempő nélkül már csak a vitaminok maradtak, se injekció, se dátumok, se ultrahang, se időpontok, hogy mikor kéne visszamenni a BMC-be.
Nincs mit számolgatni, nincs mit tervezgetni.
Nincs mit tenni…
Néha párhuzamosan írogatunk, néha reagálunk egymás bejegyzésér is.
A péntek a felhőtlen öröm és magabiztosság, és a hihetetlen döbbenet napja volt… igazából fel sem fogtuk a dolgot…
A szombat részben a reménykedés, hiszen nem jött meg, részben a reménytelenség napja volt, hiszen azt mondták, nem sikerült, akkor miért nem jön legalább meg, ráadásul most két hónap is kimarad… meg a Karácsony sem úgy zajlik, ahogy reméltük…
A szombat délután a pokol volt…
Ez az egész “folyamat” rengeteg érzelemmel jár. A várakozás, a hit, a remény eléggé telíti az embereket érzelmileg. Olyan mint a lufi… csak megy, megy bele a levegő, amit le lehet ereszteni… de, ha nincs idő és lehetőség lassan leereszteni, amikor csak jön egy hír, ami tűként fúródik bele, akkor egy darabig még ellenáll és a tű hegye befele nyomja, de előbb-utóbb átszakítja… és, ha addigra nem sikerül egy szint alá engedni a “nyomást”, akkor nem “csak” kilyukad, hanem robban…
Nálunk ez szombat délutánra történt meg… és sajnos nem találtuk meg, hogyan lehet ezt a feszültséget levezetni… lehet? nem tudom. Mindenesetre ilyenkor nagyon fel tudnak erősödni más dolgok, nagyon egymás ellen tudunk fordulni… És ezt az egészet ráadásul kíséri az az “önutálat”, hogy tudom, hogy nem kelene azt mondanom/csinálnom, amit mondok/teszek, mert eszem ágában sem lenne a kedvesemet bántani, de segíteni nem tudok… tehetetlen vagyok…
Haragszom a világra… mindenkire… de ezt csak a kedvesem irányába tudom kiengedni…
Vasárnap: Kedvesem mondása reggel: “Meg tudom érteni, miért mehet tönkre egy kapcsolat, ha sokáig nem születik gyerek”.
Még a döbbenet, a csalódottság az uralkodó, de talán már a feszültség “pusztitó” részét sikerült kiengedni… marad a csendes fájdalom… és már azon is gondolkozunk, milyen lehetőségeink vannak. Mit tudnánk máshogy, más módon csinálni.
Mielőtt valaki félreértené vagy félremagyarázná a megjegyzést, nem azért szeretnénk Pici(ke)t, mert a kapcsolatunknak szüksége van Rá(juk), hanem mert vágyunk Rá(juk)…
Sajnálom, ha ezzel megijesztek valakit… Sokat gondolkoztam leírjam-e… elég riasztó lehet olvasni… átélni is nehéz… de ez is megtőrténik. Ezt is átéljük, ezt is túl kell élni… és erről sem nagyon szoktak írni…
Meg kell találni a “szelepet”, amin mindez levezethető… vagy fel kell készülni, hogy a kapcsolat hatalmas viharokba keveredhet… erősnek kell lenni, hogy össze tudjon tartani… hogy túl lehessen élni ezeket a napokat, órákat… hogy előtte-utána elég “napfényt” lehessen gyűjteni, ami átsegít a viharon.
Figyelni kell arra, hogy ez nem csak a Pici(k)ért van, hanem magunkért is! A Másikra és a kapcsolatunkra ugyanúgy figyelni kell… mert a Pici(k)nek szükségük lesz az Otthonra… és ehhez az kell, hogy a kapcsolat ne legyen feláldozva Értük…
Azt szokták mondani, “ami nem pusztít el, az erősebbé tesz”… de időnként érdemes felkészülni arra, hogy néha nagyon nagy szükség van erőre… és a “napos” időszakban félre kell rakosgatni, meg kell erősíteni, hogy a vihar ne tudja szétszedni…
Figyeljetek a párotokra, figyeljetek Magatokra, mert Mindkettőtökre szüksége/szükségük lesz!
Már többször nekiálltam, hogy írok az elmúlt napokról, arról, hogyan küzdünk meg ismét a ténnyel, hogy megint nem sikerült az inszemináció… de csak addig jutottam, hogy néztem a villogó kurzort, potyogtak a könnyeim, miközben minden egyszerre jutott az eszembe és elakadtam… Most is nehezen találom a szavakat, kitörlök, átírok, gondolkodom… A hétvége elég furcsán zajlott… így visszagondolva jó, hogy nem hétközben volt a biostrip, mert nem tudom, másnap hogyan dolgoztam volna. A hétvége végülis azzal telt, hogy vártam, megjöjjön. Szombaton még semmi nem volt, se görcsök, se barna foltok, persze mindkettőnkben felmerült, hogy talán van még remény… hisz az inszemináció előtti ultrahang bár mutatott “folyadékot”, ami arra utalt, hogy van érett petesejt, de ugyanakkor volt még tüsző is, ami talán később érhetett meg és így akár…
Ezt gyűlölöm talán a legjobban az egészben. Az orvos megmondta, hogy nem… bár a természet még nem “igazolta vissza”… és én meg vagyok olyan szerencsétlen, hogy még ezek után is bízom a természet erejében. Bíztam, mert bár a legutóbb is késett az utrogestan miatt, de akkor reggel használtam utoljára a bogyót, majd este meg is jött. Most viszont… Vasárnapra már megjöttek az előjelek de igazán csak tegnap jött meg. S ekkor újra szembesülhettem vele, hogy ezúttal sem fogant meg a Pici Babánk. Hogy lehetek ennyire…….
Sajnos a szomorúság és a várakozás miatti feszültség meglehetősen eluralkodott rajtam a hétvégén, így a végén takarításba, pakolásba folytottam az egészet, amit még tegnap este is folytattam és amitől persze eléggé el is fáradtam. Az elmúlt napokban nem sokat aludtam, önkéntelenül is azon agyaltam, hogy mit lehetne még máshogy csinálni, mivel tudnánk segíteni, stb. Ma reggelre már teljesen kialvatlanul ébredtem, hajnalban még a hasam is begörcsölt és valószínűleg ettől a nyálkás időjárástól még a fejem is megfájdult. A fájdalomcsillapító és Kedvesem gyógyító kezei nélkül nem tudom hogyan keltem volna fel.
Most hosszú szünet következik… Számításaim szerint legközelebb a két ünnep között jönne meg és úgy tudjuk akkor nem igazán lesz senki a BMC-ben, így utána majd valamikor január vége fele kezdhetnénk el egy újabb inszeminációt. Talán. Nem tudom. Nem tudom, mert lehet, hogy tényleg az a baj velem, hogy ennyire szélsőségesen élem meg ezt az egészet, hogy ennyire vágyom rá, hogy ennyire nehezen tudom túltenni magam a rossz dolgokon és ezen változtatnom kéne. Bizonyos szempontból tudom, miért van ez; mert bár engem is, mint gondolom sokakat, megvisel az amikor nagybevásárláskor végigsétálunk a Cora-ban a babaholmis polcok mellett, vagy ha az utcán sétálva kismamák jönnek velem szembe (és még sorolhatnám), de esetünkben van még valami, amitől még nehezebb ez az egész… de erről itt egyelőre nem írhatok/nem szeretnék írni…
Ráadásul most itt van még a karácsony is. Pont emiatt gondoltuk úgy, hogy a decembert mindenképpen kihagyjuk, de végül mégis sikerült belekeverni valahogy. Amikor megjelentek a sok jót sejtető tűnetek, már az is felmerül bennünk, hogy az első uh-os felvétel milyen szép karácsonyi ajándék lehetne a “nagymamáknak”… Aztán az orvos négy héttel karácsony előtt közölte velünk a hírt…
Most tehát két hónap kimarad és így eltelik két év. Két év, ami után már hivatalosan is meddőnek számítok. :’(
Annyi minden történt az elmúlt hónapban, ami máshogy zajlott, mint eddig. Tudom, egy idő után az ember annyi minden dologba tud kapaszkodni, annyi mindenből próbál erőt meríteni, és Mi is annyi mindent találtunk, ami miatt úgy éreztük, most más, most sikerül.
Annyi minden másképp zajlott. Ez egy olyan hónap volt, amikor a méhpempő és a vitaminok is elejétől részei voltak az estéinknek. Figyeltünk magunkra, figyeltünk egymásra. A beavatkozás után Kedvesem több mint egy hetet itthon tudott lenni, és utána is úgy szerveződött a munkája, hogy el tudott kerülni pár ismert stressz-forrást.
Ráadásul jó pár nappal az inszem után jöttek olyan tünetei, amik korábban nem… szurkálásról, “mintha meg akarna jönni” érzésről számolt be napokig. És napok óta érezhetően feszesebb, keményebb a hasa ott, ahol a méhnek kell lennie. Ez lehet, hogy furcsa megfogalmazás, nem tudom, pontosan hol vannak a méh határai, de ezt a kemény részt elhelyezkedésileg és alakilag is csak a méhhez tudom kötni.
Most annyi minden szólt mellette.
Eddigiekkel ellentétben most valahogy kételyünk sem volt. Annyira, hogy végül két napja vettünk is egy tesztet, amit este ki is próbáltunk. És pillanatok alatt meg tudtuk magyarázni, el tudtuk fogadni, hagy a negatív eredmény semmit nem jelent azon kívül, hogy részben korai, részben nem este kellene, még, ha a teszt azt is írja, a “nap bármely szakában”.
Máskor ez már valószínűleg kiütött volna, de most meg sem ingatott…
Úgy mentünk el, hogy csak a megerősítésre vártunk. Még a délutánnal kapcsolatban is volt egy olyan tervem, hogy nem “csak” hazamegyünk, hanem kitalálunk valamit, amivel megünnepelhetjük a megerősítést.
Az ajtónál a sorban találkoztunk azzal a két lánnyal, akivel együtt vártunk az inszemre. Mint kiderült, ők már tudták, hogy nekik nem sikerült. Nem a teszt “jelzett”, hanem a természet. Kedvesemnél pedig még az előjelek sem jelentkeztek.
A recepción és a laborban is szóltunk, hogy nem tudunk itt maradni, de ez nem volt probléma. Csak azt sajnáltam, hogy kedvenc recepciósunk, úgy tűnt, nincs bent, így csak késve tudhatja meg a hírt.
A munkahelyünkről délben el tudtunk jönni, fél egy körül értünk vissza. Itt először a recepcióhoz mentünk, de szinte azonnal megjelent az orvosunk és nagyon kedvesen szólt, hogy mehetünk a vizsgálóhoz, és a két várakozó után mehetünk be.
Kedvesem a várakozás alatt azt mondta, mintha szomorúnak tűnne. Nekem is feltűnt, hogy kevésbé mosolyog, de akkor azt gondoltam, hogy péntek délutánra már mindenki fáradtabb.
Bementünk. És akkor közölte, hogy sajnos nem sikerült. Kedvesem leült egy székre. Az orvos valószínűleg láthatta, hogy elsőre nem is értettük meg, megismételte. Közben még egyszer, alaposabban megnézte a papírunkat. Sajnos, negatív lett a teszt. Rákérdezett, hogy “megjött-e a menzesz”, majd a “nem”-re azt felelte, akkor jó a progeszteron szint.
És a végén még hozzátette, hogy “jövőre várjuk”. Mindezt egy olyan arckifejezés-gesztikuláció-mozdulat kombinációval, amiből valahogy egyszerre tudtam kiérezni a “sajnálom, hogy így alakult, de pillanatnyilag nincs lehetőségem többet tenni”, illetve a “ne adják fel, van esély, hogy legközelebb sikerül” érzéseket.
Jövőre… tudom, a szabályozás miatt, meg a szervezet pihentetése miatt is szükség van az egy hónap szünetre, de most még azzal is szembe kell néznünk, hogy közeledik a második olyan karácsonyuk, aminél úgy gondoltuk, legalább már egy UH kép erejéig, de több, mint ketten leszünk…
Ahogy Kedvesem is írta, itthon vagyunk. De sajnos csak ketten vagyunk.
Miközben a recepciónál várakoztunk, megjelent az orvosunk és kérte, hogy ha az előttünk lévő másik két lány végzett, menjünk be. Úgy tűnik mi lehettünk az utolsók.
Remegett a gyomrom, úgy izgultam, s az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy most végre sikerült és szülők leszünk.
Majd kinyílt az ajtó és szólítottak.
Az orvosunk fellapozta a dossziénkat, majd sóhajtott egy nagyot, ránk nézett is azt mondta:
- Nem lett jó.
Először nem is értettem vagy csak nem akartam érteni. Arra gondoltam, hogy talán rossz volt a teszt, meg kéne ismételni.
Közben leültem és pár pillanat múlva már kezdtem felfogni, hogy nem a teszt volt rossz.
Kérdezte, használom-e még az Utrogestant, azt feleltem igen. Majd megkérdezte azt is, megjött-e, mire én mondtam, hogy nem.
Úgy tűnik emlékezhetett az első két inszeminációra, mivel azok után is ez volt a helyzet. Az utrogestan megint késlelteti a menstruációm. Hagyjam abba és akkor meg fog jönni… Majd hozzátette, hogy úgy tűnik megfelelő a progeszteron szint a szervezetemben, mivel így reagálok az Utrogestanra. Ha megjött volna, akkor valószínűleg kevés lenne a progeszteron.
Egy nagyon halvány, inkább kényszeredett mosoly hagyta el a szám, belegondoltam, hogy most akkor ennek örülnöm kéne…
A legrosszabb számomra azt volt, amikor egy pár pillanatnyi csönd után ránknézett és közölte:
- Jövőre várjuk vissza…
Ennyi volt. Elköszöntünk, kimentünk és alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, már potyogtak a könnyeim. Annak tudtam csak örülni, hogy Kedvesem velem volt és hozzábújhattam. Átölelt és hagyta, hogy sírjak…
Szerencsére rajtunk kívül nem volt már más a folyosón, így most nem kellett annyira “tartanom” magam.
Pár perc múlva összeszedtem magam majd elindultunk kifelé. Beszálltunk a kocsiba, erre az nem indult. Hihetetlenül furcsa volt ott abban a pillanatban. Nem is tudom, háromszori-negyedszeri próbálkozásra sikerült csak beindítani. Soha ilyen probléma nem volt még vele, ráadásul nemrég volt a szokásos szervízen is.
Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Vettünk egy jó meleg fürdőt, majd lefeküdtünk és én magamra húztam a plédem. Próbáltam kikapcsolni, megnyugodni, de akárhányszor csak eszembe jutott egy-egy momentum erről az egészről, újra potyogtak a könnyeim.
Olyan igazságtalan az élet. Egyfolytában arra gondolok, mennyire szerettem volna már úgy megsimogatni a hasam, mennyire vártam már az első UH felvételt, mennyire vágytam arra, hogy az idei karácsonyt már hármasban (négyesben) tölthessük. S most mindez szertefoszlott.
Miért nem tudom oly könnyedén felfogni, mint mások? Miért nem tudok én is legyinteni, hogy sebaj, majd legközelebb…?
Most már nincs más dolgom, mint várni, hogy mikor fog végre megjönni. Mert azt hiszem, akkor fogom csak igazán elhinni és elfogadni.
LittleFox
CatBear
Legutóbbi hozzászólások