Tanácsadás – másik oldal

Jóban vagyok a régi háziorvosommal, aki már nyugdíjas, csak néha-néha rendelget.

Már egy ideje volt szó arról, hogy megpróbálunk beszélni vele. Legutóbb, amikor éppen ő rendelt, amikor kint voltam, akkor fel is hoztam a témát. Azt válaszolta, hogy inkább beszéljek az új háziorvossal, aki egyébként nőgyógyász is, és ezért jobban otthon van a témában, többet tudna segíteni.

Pár alkalommal már voltam az új körzeti orvosnál, eddig elég szimpatikusan, emberileg állt a dolgokhoz, így, elhatároztuk, hogy felkeressük.

Egyik nap, amikor este rendelt, munka után kimentünk beszélni vele.

Meghallgatott minket, és, szerintem amióta ezt az egészet elkezdtük, az eddigi legnormálisabb és legtürelmesebb módon beszélt velünk.

Sok mindent mondott, sokféle dologról, amit utána napokig tartott végiggondolni. Ráadásul elég nehéz eldönteni, hogy mit hogyan értékeljünk…

Igazából nem is olyan egyszerű visszaidézni mindent, meg, hogy mi milyen sorrendben került szóba, úgyhogy az alábbi leírás inkább csak hozzávetőleges.

Igazából, talán a legfontosabb része a beszélgetésnek az volt, amikor az összeférhetetlenségről volt szó. Elmondtuk azt a pár dolgot, amit eddig tudtunk róla, mármint, hogy a méh „védelme” elpusztítja a spermiumokat. Ezt az orvos némi magyarázattal kiegészítette.

Úgy tűnik, valójában arról van szó, hogy a méh „immunrendszere” túl jól működik, és elpusztít minden testidegen ”behatolót”.

Ez valószínűleg nem konkrétan velem kapcsolatos, hanem feltehetően bárki más esetében is ez történne.

Ami számunkra meglepő volt, hogy az orvos szerint ez lehet az oka a sikertelen inszem-eknek is, mert ilyen esetben a felfecskendezett spermiumok „ellen” ugyanígy fellép a szervezet és elpusztítja. Azt mondta, hogy ezekben az esetekben nagyon alacsony az inszem sikerességére az esély.

Első körben azt ajánlotta, hogy próbáljunk meg megbarátkozni a lombikkal. ((

Már egyszer-kétszer merült fel a gondolat, hogy szükség lehetne a lombikra, de az még nagyon „idegen”, főleg Kedvesemnek.

Már az is egy nagyon nehéz lelki dolog volt, hogy elmenjünk a BMC-be, hogy orvosi segítséget kérjünk. Az inszem, anno, elég „arculcsapásként” ért minket, hiszen abban reménykedtünk, hogy nem a beavatkozásokat fogják alapban eldönteni, hanem megpróbálnak segíteni, hogy természetes úton is összejöhessen a terhesség. Ehhez képest az inszem váratlan és ijesztő volt, de végül is sikerült olyan szinten megbarátkozni vele, hogy belevághassunk. „Hiszen „csak” a spermiumok bejutását segíti, de minden a szervezeten belül zajlik.”

Ezzel szemben a lombik nem egy, hanem két beavatkozás, ráadásul sokkal komolyabb, főleg a petesejt-kivétel. És mindez úgy, hogy a petesejt és a hímivarsejt sem a testen belül találkozik, hanem kívül, orvosi felügyelet mellett. És ezzel Kedvesem nagyon nem tud megbarátkozni.

Ezt tudtam, ezért meg is kérdeztem az orvost, nincs-e valami más lehetőség. Amikor nem „kikerülni” próbálják a problémát, hanem segíteni rajta.

Erre mondott még egy lehetőséget. Ami vagy sikerülhet, vagy nem, de mindenesetre sokáig (1 év, vagy esetleg több) tart.

Van egy nőgyógyász-immunológus Budapesten, aki hasonló esettekkel foglalkozik. Jelentkezni lehet hozzá, állítólag 1-2 hónap a bekerülés az első konzultációra. Ha belefér egy pár a programba, akkor TB támogatással lehet benne részt venni. A lényeg az, hogy Kedvesem szervezetét hozzászoktatnák az én sejtjeimhez, hogy ne kezelje idegenként. Ehhez állítólag az én vérlemezkéimet kapná meg Kedvesem infúzióban.

Viszont, ugyebár az első időpont 1-2 hónap. 1 évnél régebbi leleteket nem fogad el, azaz, akkor még legalább egy ciklus rámegy a vizsgálatokra. Ha egyáltalán elkezdhetünk bármit is, akkor az minimum 3-4 hónap. És ki tudja hány hónap a kezelés… ((

Mindenesetre feladta a leckét… hogy mit csináljunk…

Tanácsadás

Már egy ideje gondolkodtunk rajta, hogy jó lenne egy másik orvos véleményét is kikérni, főleg most, 3 év eltelte után, hogy milyennek látja ő a helyzetem, mire számíthatunk, merre és hogyan lenne érdemes továbbindulnunk… inszemináció folytatása vagy lombik.

Adódott egy lehetőség. Háziorvosunk ajánlotta egy kollégáját, aki nőgyógyász is, így hát elmentünk hozzá.

Meg kell hogy mondjam, az elmúlt három évben, a megannyi orvos közül, akikkel kapcsolatba kerültem, ő volt az, aki a legemberibb módon szólt hozzánk, aki végtelenül türelmes és kedves volt. Annak ellenére, hogy igazából bejelentkezés nélkül mentünk, ráaádsul nem is ő a háziorvosunk és meglehetősen sokan várakoztak odakint, mi pedig “csak beszélgetni” szerettünk volna, mégis meghallgatott, hagyta, hogy kérdezzünk, részletesen kifejtette a véleményét, ajánlott pár dolgot, amire először azt mondta, keressük meg a neten, de végül ő maga kereste meg nekünk az adatokat, kérés nélkül. Meglepődtem és meghatódtam kicsit a kedvességén, nem tudtam, hogy egy orvos ilyen is lehet. Talán mindez a megértés és türelem, illetve segítő szándék, amivel fogadott minket, abból adódhat, hogy ő maga is átélte mindezt, igaz kicsit másként, de a párjával ők is keresztül mentek a meddőség egyes szakaszain (azóta már boldog szülők!).

Leginkább párom beszélt, be kell valljam, eléggé féltem. Időnként helyeseltem illetve egy-egy tünetet, eredményt elmeséltem én is, de elsősorban figyeltem.

 

Sok mindent mondott. 

 

Esetemben, véleménye szerint, sajnos mindenképpen szükségesnek látja az orvosi segítséget. Nem csak a megfogantatásnál, hanem a baba megtartásánál is. Az idő az, ami most nagyon ellenünk dolgozik. Bár ki nem zárta, de elég kevés esélyt lát arra, hogy természetes úton essek teherbe.

 

Az összeférhetetlenségről, amit nálam megállapítottak, arról megtudtam, hogy sajnos nem korlátozódik kizárólag a hüvelyváladékra, hanem az egész szervezetem érínti. Nem is értem, miért hittem én ezt, hiszen a nevében is benne van, immunológiai összeférhetetlenség. Mindez azért is fontos, mert egyrészről ez már önmagában megnehezíti azt, hogy beágyazódjon a baba, másrészről ha sikerül is ez, akár természetes, akár mesterséges úton, az összeférhetetlenség miatt valamivel nagyobb a valószínűsége egy esetleges elvetélésnek. Erre mindaddig megvan az esély, amíg a várandósság 5-6. hónapjába nem érek.

Így az inszemináció nem biztos, hogy jó megoldás, hisz a gyógyszeres rásegítéssel is kisebb a beágyazódás esélye. Persze a vetélés lehetősége mindegyik módszer után fennáll, de a lombiknál legalább ez kiküszöbölhető, s így már “csupán” a baba megtartására irányulhat minden orvosi segítség.

 

Elmondta, hogy úgy tűnik, az immunrendszerem “túl jól” működik, ami persze nem baj, sőt, de most, ebben a helyzetben… Megkérdeztük, hogy ez ellen lehet-e valamit tenni. Az immunrendszer mesterséges gyengítése nem biztos, hogy célravezető, ugyanakkor veszélyes is lehet, de jó hír, hogy megoldás mégis van. Igaz, így első hallásra elég komplikáltnak tűnik. Persze kérdés, hogy egy többéves meddőségi kezeléshez képest is?

Ajánlott egy igen neves immunológust, akinél próbálkozhatunk, de készüljünk fel arra, hogy ez egy meglehetősen időigényes eljárás, ráadásul már bekerülni hozzá is hosszú idő. Magáról az eljárásról nem beszélt részletesen, elöljáróban annyit mondott, hogy a Kedvesem laboratóriumban “kezelt” vérét kapnám meg én, egy kúra keretén belül, beépítve ezzel a szervezetembe az ő egyes, megfelelő sejtjeit. Elnézést, a pongyola megfogalmazásért, a lényeg, hogy valami ilyesmiről van szól. Azért ez így elsőre elég ijesztőnek tűnt, úgyhogy úgy gondoltuk Kedvesemmel, hogy jelenleg ezzel a lehetőséggel (még) nem élünk, egyelőre visszamegyünk a BMC-be és meglátjuk…

 

Mindazok alapján, amit elmondott, szerinte a lombik lenne a javasolt, persze lehet próbálkozni az inszeminációval, de valószínűleg nem lesz sikeres.

De számomra még mindig annyira idegen a lombik…

Március helyett április… talán…

Márciusra terveztük, de az élet megint közbeszólt.

Gondoltam meggyorsítom, amit lehet és pár vizsgálatot elvégeztetek a nőgyógyásszal. Rákszürés, hüvelyi UH, stb.

Nos, sajnos a citológiához a kenetet nem tudta levenni az orvos, mivel kiderült, valamilyen gyulladást talált és azt előbb ki kell kezelni. Tünete nem igazán volt, nem is sejtettem, így eléggé elszomorodtam, mikor közölte, egy 8 napos kezelésen kell átesnem. Már megint. Ráadásul közben még esedékes lehet egy ciklus is (valamikor?).

Azért is bántott nagyon a dolog, mert egyrészről az utóbbi évben is már egyszer-kétszer előjött ez a gyulladás, ráadásul kétszer volt húgyuti fertőzésem is. Ami megijeszt, hogy egy ilyen gyulladástól sajnos összenövések is kialakulhatnak a petevezetékben, amit elvileg csak a HSG (illetve más hasonló vizsgálatok) képes kiszűrni. Azt meg a nőgyógyász itt nem végez. Úgy tudom, a BMC-ben általában a HSG-t nem ismétlik meg, hacsak nem történt olyan betegség, fertőzés, az utolsó vizsgálat óta, ami ezt indokolttá tenné. Az az igazság, hogy e tekintetben nem bízom a BMC-ben, félek, hogy ezzel együtt nem akarják újra elvégeztetni rajtam a HSG és ha valamikor el is jutok egy újabb beavatkozásig (inszem, lombik), enélkül kezdenének neki, pedig közben lehet, hogy valami megváltozott a petevezetékeimnél.

Nem tudom. Esetleg ha van valakinek ilyen jellegű tapasztalata, hálás lennék ha megosztaná velünk.

 

Szóval ennek következtében márciusra más “programunk” lett.

 

Megkaptam a gyógyszereket, az egyik kúrát még a ciklusom előtt sikerült befejeznem. Nem tudom, hogy a gyógyszer hatása-e vagy csak véletlen lenne, de a ciklusom elég hosszú volt (ahhoz képest ami nekem szokott lenni, 2-3 nap max, kevés és foltozgatós inkább), ráadásul nagyon-nagyon erős, eléggé darabos és szokatlanul fájdalmas is.

Szintén szeretnék tanácsot kérni az olvasóktól, hogy mi lehetett ennek az oka? Talán a gyulladás miatt nem tudott leszakadni eddig normálisan a nyálkahártya?

 

Múlt héten mentem vissza a nőgyógyászhoz, a gyulladás úgy tűnik eltűnt, így elvégezte a citológiát. Persze elmondtam neki minden más tünetet, de érdemben túl sokat nem fűzött hozzá. Viszont csinált egy hüvelyi UH-t. Hümmögött hozzá, egyszer-kétszer felvonta a szemöldökét, majd megkérdezte, hanyadik napon tartok. A 17. napon - válaszoltam. Újabb hümmögés, majd az orra alatt, halkan csak annyit mondott, 8 mm. A kezelőlapon láttam, hogy a 17. napon 8 mm-es nyálkahártya, egyébként minden rendben, nincs elváltozás, se ciszta.

Mikor kijöttem, Kedvesemmel számolgattunk egy kicsit. 17. nap… 8 mm-es nyálkahártya…

Valami azt súgja, ez nem valami bíztató.

A rákszűrés eredménye kb. két hét, közben valószínűleg egy újabb ciklus…

Vajon visszajutunk valaha a BMC-be?

Vagy…

Mi a meddőség?

Gyakori kérdés.
Mit mond az orvos?
Egyszerű a válasz: “Orvosi definíció szerinti meddőségről akkor beszélünk, ha két év rendszeres és védekezés nélküli házasélet után sem következik be terhesség.”
 
És mit mondanék én?
 
Hm… Az érzelmek sokfélék lehetnek.
Az ember lehet boldog, szomorú, vagy épp boldog és szomorú egyszerre…, lehet rémült, magányos, csalódott, feldobott, bús, komor, elégedett, és még sorolhatnám.
Mindenki átélte már ezeket életében.
Időnkét egy-egy helyzetben, átélhetünk egyszerre több, néha egymásnak ellentmondó érzéseket is. Némelyikkel megküzdünk. Ki így, ki úgy. Egy hullámvasút.
 
Én is sok mindent átéltem, átéreztem már.
De soha életemben nem történt velem olyan dolog, ami önmagában, egyedül ennyi különféle érzést sürítene, foglalna össze, váltott volna ki belőlem, ekkora vihart kavarna, ekkora érzelmi töltés lenne benne…
 
Ez a meddőség… ami egyben: várakozás… remény… csalódás… frusztráltság… küzdelem, harc… düh… kétségbeesés… bűntudat… optimizmus… keserűség… magány… aggály… megdöbbenés… zűrzavar… értetlenség… szomorúság…

Ezek után kell még magyarázni, miért olyan nehéz?

Meddőségről – nem (csak) meddőknek

A legutóbbi bejegyzésben utaltam egy számomra roppant érdekes cikkre és arra, hogy szerintem ez az írás nem “nekünk” szól. Nos, most akkor írnék erről is pár mondatot, de előtte bemásolom ide a cikket, mivel a linkek egy idő után már nem elérhetőek és mert nagyon találónak érzem. Nem szeretném ha elveszne az internet szörfölős világában.

Az eredeti írás ide kattintva érhető el:
Meddő próbálkozás (Forrás: Informed.hu)

 

“Meddő próbálkozás

A meddőség okozta lelki megterhelést gyakran alábecsülik. Végső soron a meddőség nem betegség és a veszteség nem megfogható, mégis beláthatatlan hatást gyakorol az énképre, az önértékelésre, a szexualitásra, a kapcsolatokra, a társadalmi életre és az általános közérzetre.

Miért akarnak egyáltalán gyermeket? Szülőktől nem túl gyakran kérdeznek ilyet, termékenységi problémákkal (fertilitás) küszködő párokat viszont annál gyakrabban keresnek meg ezzel a kérdéssel barátok, rokonok, orvosok vagy éppen örökbefogadási ügyintézők. Vizsgálatok azt mutatják, hogy a terméketlen pároknak ugyanazok a motivációik, mint azoknak, akiknek több szerencséjük volt. A gyermekek hozzájárulnak a pár boldogságához. Egy kapcsolatban a szeretet kifejezői, célt képviselnek az életben, és a beteljesülés érzetét adják. A termékeny pároknak ritkán kell megvizsgálniuk a motivációikat, a terméketleneket viszont lépten-nyomon kérdőre vonják. Sok fertilitásproblémával küzdő pár ezért elszigeteltnek érzi magát. Az a tény, hogy állandóan igazolniuk kell, hogy miért is akarnak gyermeket, az el nem fogadás, a félreértettség és a megszégyenítés érzetét kelti bennük. Úgy érzik, semmi keresnivalójuk nincs olyan barátoknál, akiknek gyerekei vannak. Olykor még ellenségeskedést is táplálnak olyanokkal szemben, akik rendelkeznek azzal, ami után ők olyan kétségbeesetten vágyakoznak. A világ termékenységtől burjánzik, ők pedig ki vannak zárva. Világviszonylatban minden tizedik pár érintett.

A terméketlenség rosszabb, mint a stressz

A férfiterméketlenséget a közelmúltig csak idegen spermával tudták áthidalni, ma azonban már jól kezelhető olyan intracitoplazmás injekció segítségével, amelynek során csak egyetlen ondósejtet ültetnek be a petesejtbe.

A mesterséges megtermékenyítés kényelmetlen és stresszel jár. Mivel a legtöbb terméketlen pár orvosi segítséget keres, és kezelteti magát, a kutatók abból indulnak ki, hogy a fertilitás okozta közérzetromlás nagyobb nyomást gyakorol a párra, mint a kezeléssel járó stressz. Sokan vonakodva ismerik el, hogy termékenységi problémáik vannak. Hollandiában például az egy éve hiába próbálkozó párok 84%-a csak 14 hónap elteltével fordul orvosi segítségért. 1971-től 1972-ig 75, akaratán kívül gyermektelen és 75, legalább egy gyermekkel rendelkező párnál vizsgálták meg a személyes boldogságérzet alakulását. A két csoport boldogságszintje nagyjából azonos volt a tudatos gyermeknemzési próbálkozás időpontjáig. A következő hónapokban a terméketlen csoportban 45%-kal csökkent a boldogságérzet a nők és 27%-kal a férfiak esetében. A kontrollcsoportnál ezzel szemben csak 9%-kal csökkent a boldogság érzete.

Ám megnőtt a terméketlen párok boldogságérzete, amikor orvosi segítségért folyamodtak. Ezt a felismerést a jelenlegi tanulmány is megerősíti. A részeredmények azt mutatják, hogy ezek a párok csak kismértékben boldogtalanabbak és gondterheltebbek, mint a termékenyek. Az alvás, koncentráció és önértékelés területén mindkét csoport hasonló eredményeket mutatott. A meddő párok ebben az időpontban valószínűleg már maguk mögött tudhatták a legnehezebb időszakot. Azzal pedig, hogy orvoshoz fordultak, most már nem voltak egyedül a szenvedésükben, és a probléma megoldásának felelősségét is meg tudták osztani. 

 A meddőség komoly rizikófaktor

Jóllehet, a meddőség nem betegség, komoly érzelmi gyötrelmet okozhat. Egy aktuális felmérésben, amelyben az International Health Foundation (IHF) a – termékeny és terméketlen – nők legnagyobb félelmeit vizsgálta Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában, a tizenkét sorscsapást tartalmazó listán a meddőség nyerte el a negyedik helyet az anya halála, az apa halála és a partner hűtlensége után.

Egy másik vizsgálat kimutatta, hogy a meddőségben szenvedő nőkre ugyanolyan lelki nyomás nehezedik, mint a rákos, szívbeteg és krónikus magas vérnyomásban szenvedő betegekre. Minden csoport a közérzet lényeges megromlásáról számolt be. A lombikbébiprogram és a mesterséges megtermékenyítés más fejlesztései új reményt adnak.

A meddőség lelki stációi

A meddőség kiváltotta hosszú távú érzelmi reakció hasonló a gyászolás öt fázisához, amelyet Elisabeth Kübler-Ross írt le: sokk és tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás. A tagadás, a düh és a depresszió megnyilvánulását az IHF-tanulmányok világosan dokumentálták. Az alkudozás fázisa is jól ismert azon orvosok előtt, akik gyakran türelmetlennek, követelőzőnek és a lehetetlent elvárónak élik meg pácienseiket.

Ám a gyászolás folyamata mégsem vág ide teljesen, mert a meddőség veszteségének tárgya valami olyasmi, ami sohasem is létezett. Nem egy szeretett emberről van szó, hanem egy életprojektről. A másik különbség pedig abban áll, hogy a terméketlen párok az elfogadás idejét gyakran kitolják, mert a kezelési módok széles választéka reményt kelt bennük. Ezért az elfogadás előtti fázisok a terméketlen párok esetében hosszúra nyúlhatnak.

Abban a kapcsolatban, amelyben termékenységi problémák lépnek fel, mindkét fél erős igénybevételnek van kitéve, bár a nők többet szenvednek, mint a férfiak: talán azért, mert számukra a terhesség nagyobb jelentőségű. A férfiak megterhelése csak akkor kisebb, ha a nő terméketlen. Ha azonban a férfinál diagnosztizálták a kiváltó okot, akkor ők is hasonló módon reagálnak, mint a nők.

A közös problémák közelséget és megértést eredményeznek

Vajon a kapcsolatok szenvednek-e a terméketlenség következményei miatt? Néhány régebbi felmérés azt mutatja, hogy a fertilitásbeli problémák kedvezőtlenül hathatnak a párkapcsolatra, újabb felmérések azonban azt is kimutatták, hogy a közös probléma több közelséget és megértést is eredményezhet a kapcsolaton belül.

A még tartó tanulmányban a nők azt nyilatkozták, hogy a partnerük ugyanúgy szenvedett (41%), és szomorú volt (72%), ugyanakkor mindig támaszt is jelentett számukra (90%). Csak 6-11% esetében nyilatkoztak a párkapcsolat megromlásáról.

A megromlás hátterében gyakran kommunikációs problémák húzódnak meg. Olykor a partner nem tudja megérteni, hogy miért szeretne a másik annyira egy gyermeket, félreérti annak reakcióit, vagy őt teszi felelőssé a problémáért. Vannak, akik hevesebben reagálnak a meddőség okozta stresszre, vagy könnyebben kifejezik az érzelmeiket, esetleg hamarabb elfogadják a szituációt, mint a partnerük, és ez megterheli a kapcsolatukat.

A szexualitás elveszíti spontaneitását

Ha a terhesség nem következik be, akkor a szexualitást már nem élvezetként élik meg, hanem a cél elérésének eszközeként. Egy görög felmérésben a nők 55%-a nyilatkozta, hogy a meddőség diagnózisa után kevesebbet szeretkezett partnerével, 35% pedig nem találta olyan kielégítőnek a szexuális élményét, mint azelőtt.

Az IHF-tanulmány szerint a nők 32%-a él ritkábban nemi életet, mint akkor, amikor teherbe akart esni. A kontrollcsoportból csak 3% nyilatkozott hasonlóan. 44% esetében a szex veszített spontaneitásából (a kontrollcsoport 14%-ához képest), és 24% nem találta olyan kielégítőnek a szexualitását, mint korábban (a kontrollcsoport 9%-ához képest). A sterilitás diagnózisa és kezelése alatt a szexualitás gyakran más színezetet ölt. Tudósok a sterilitási vizsgálaton átesett nők 71%-ánál állapították meg, hogy a folyamat beszűkítette a szexualitásban lelt örömüket. A szexuális tevékenység mechanikusabbá vált, elveszítette spontaneitását, célirányos és “naptárfüggő” lett. A sterilitási vizsgálat túlzottan tudatosíthatja a nőben a testi funkciókat. Csalódottság lesz úrrá, mert a teste nem úgy működik, mint ahogyan kellene, és ez behatárolja a saját testéről alkotott képet. Azt is megállapították, hogy a pozitív ön- és testkép elveszítése növeli a depresszió iránti fogékonyságot.

 Depresszióba torkollhat

Nem is olyan régen a terméketlenségről való beszéd még tabu volt. Időközben azonban egyre többet foglalkoznak a médiák is a meddőség kezelésével és az ezzel együtt járó lelki megterheléssel. A terméketlen párok többsége ma viszonylag nyíltan beszél erről a kérdésről. A tudósok arról számolnak be, hogy a terméketlen párok 96%-a megbeszéli problémáit a rokonokkal, barátokkal, sőt a munkatársakkal és az ismerősökkel is. A tradicionális kultúrákban nehezebb nyíltan beszélni erről a kérdésről. Görögországban például azt mondták a tesztszemélyek, hogy a legközelebbi családtagjaikon kívül senkivel sem beszélnének problémájukról. A meddő párok számos pszichológiai módszert vetnek be, például: a problémától való eltávolodás, felelősségvállalás, szociális segítség igénylése, célzott problémamegoldás és pozitív újraértékelés. Akkor kell óvatosnak lenni, amikor a stressz nyomása túl erőssé válik, a kapcsolat megromlik, vagy az érintettek elszigetelődnek. A következmények gyakran depresszió és pszichoszomatikus megbetegedések formájában manifesztálódhatnak.

A terméketlen emberek támogatást igényelnek

A sterilitás kezelése nem korlátozódhat pusztán a technikai eljárásokra. A lelki szükségletekre is válaszolni kell. A legtöbb megtermékenyítő központban orvosokból, ápolónőkből és pszichológusokból álló csapat felel az érzelmi és orvosi segítségnyújtásért. Önsegítő csoportok is felkínálnak információkat és tanácsokat. A beleérzőképesség és az érzelmi támasz értéke egy ilyen helyzetben felbecsülhetetlen. A tisztelet, a megértés és az együttérzés nem oldja ugyan meg a problémát, de vigaszt nyújthat. Vigaszt és reményt nyújt az is, hogy számos lehetőség van a probléma megoldására. Azok az egészségügyi hatóságok, amelyek nem kínálnak fel mesterséges megtermékenyítést, mert úgy gondolják, “nem akarnak olyan emberekre pénzt pazarolni, akik nem is betegek”, lekicsinylik a sterilitás okozta lelki szükségleteket. A fertilitásproblémákkal küzdő, meddő embereket támogatni kellene, nem pedig megalázni! És semmiképpen se kérdezzék tőlük, hogy miért akarnak gyermeket – legalábbis ne többször, mint ahogy azt a termékeny pároktól megkérdezik!
M. G.”

Megjegyzésem a cikkhez:

Igazából ez az írás nem nekünk szól. Rólunk szól, de elsősorban a minket körülvevő embereknek. Nekik lenne segítség, hogy hogyan álljanak hozzánk, hogyan kezeljék ezt a sokak által kényesnek, sőt tabutémának gondolt helyzetet.

Sajnos azonban ezek az írások ezekhez az emberekhez nem jutnak el, hisz véleményem szerint, nem keresik az ilyen jellegű írásokat, és sajnos az ilyen cikkek nem jelennek meg a Hírkereső – Top friss írásai között.

Mi, akikről szól, megtaláljuk, olvassuk és nagyot sóhajtunk, amikor magunkra ismerünk benne egy-egy szituációban. De a környezetünk nem olvassa, pedig igazából tényleg nekik nyújthatna segítséget… elsősorban azokban a dolgokban, amikről mi magunk is oly nehezen tudunk – ha egyáltalán képesek vagyunk rá - beszélni. Ami talán a legfontosabb lenne számunkra, a megértésben.

Egy egyszerű kérdés fogalmazódik meg bennem: küldjem-e el azoknak, akik közel állnak hozzám, és ismerik a helyzetem?
Vajon segítség lenne-e ez számukra, vagy még inkább zavarba ejtőnek éreznék a dolgot?
Ráéreznének-e arra, hogy mit szeretnék ezzel?

PG/53

Az elmúlt időszak kicsit a csalódás, fáradtság utáni “kikapcsolás” időszaka volt. Voltak olyan egyéb dolgok, amivel foglalkoznunk kellett, többet is, mint amit szerettünk volna (sajnos ez még most is tart), és e mellett megpróbáltunk egy kicsit Egymásra/Magunkra figyelni.

Próbáltunk kikaapcsolódni, keresni-találni olyan dolgokat, amelyek átsegíthetnek ezen a fáradt állapoton. Jártunk kirándulni, kicsit többet töltöttünk a közös hobby-kkal, és próbáltunk kilábalni a reménytelenség érzéséből.

Ez volt az az időszak, amikor a lehető leginkább próbáltunk nem “rástresszelni” a babatervezésre. Persze teljesen nem skerült kizátni, de nem is volt cél és szerintem nem is lehet, hogy ez ne jusson időnként az eszünkbe.

Mindenesetre, akár e miatt, akár a hormonkezeléstől való eltávolodás miatt az év végi/év eleji extra-rövid ciklusok, úgy tűnik, jelenleg normálisabbak. Egymás után már kétszer volt 25 napos ciklus. A második után pedig, úgy döntöttünk, kipróbálunk valamit. Az ovulációs mikrószkópot.

“PG/53″ ovulációs mikroszkóp.

Nem túl drága, és, úgy tűnik, egész könnyű kezelni. A leírás szerint akár a méhnyak váladékából, akár nyálból ki tudja mutatni a peteérés-közeli napokat.

A Zita West számítás szerint ciklus hossza minusz 14 nap a peteérés legvalószínűbb időpontja. Ez a 25 napos ciklus esetén a 11. napot jelenti. Pár nappal korábban elkezdtük, de azóta sem jelzett pozitívat a mikroszkóp.

Vagy mi nem csináljuk jól, vagy lehet, hogy a peteérés nem is történt meg? Régebben is előfordult a peteérés kimaradása. De hogy ez most pillanatnyi, a hormongyógyszerek miatt még inkább leállt, vagy valami más probléma van, azt sajnos nem tudjuk. ((

Az orvosunk az extra rövid ciklusnál azt mondta, nincs peteérés, de ezzel nem kell foglalkozni, mert a gyógyszerekkel azt megoldják. De ennyi idő után nem kellene a spontán érésnek beindulnia?

Ilyenkor jó lenne egy bármikorhaszálható ultrahang, hogy időnként lehessen követni, mi zajlik a petefészkekben. Így csak marad a találgatás és a reménykedés, hogy hátha a mikroszkópban az “amőba-szerű” izéket felváltja a páfrány-szerű kristály-kép.

Cafeteria

Szerencsére a cafeteria egy része egészségpénztárba is kérhető. Így legalább utólag, valamikor, de vissza lehet kapni az injekciók árát… nem tudom e nélkül hogy lehetne végigcsinálni. Pedig, ha jól belegondolunk, akkor messze nem vagyunk a legrosszabb helyzetben levők között. Mindkettőnknek fix állása van, kiszámítható biztos fizetéssel. Tudunk tervezni. Mégis, nem csak fizikailag/lelkileg, de pénzügyileg is érezzük a “nem lehet minden ciklusban” elv előnyeit. És vajon mit csinálnak a minimálbérre bejelentett, vagy óra/teljesítménybérrel rendelkezők? Akik még ezt a támogatott lehetőséget sem tudják megengedni? Vajon hányan vannak, akik végigcsinálják a kivizsgálást, és a gyógyszerek árait látva “elfelejtenek” visszamenni? Vagy csak egy “dobásuk” van, mert a másodikat nem tudják kigazdálkodni.

És itt nem tudom azt az “érvet” elfogadni, hogy aki ennyit nem tud most a gyerekre szánni, az később sem fog tudni. Hiszen lehet, hogy pont azt a pénzt költi/költené el, amit a gyerek számára rakott/rakna félre. És így tényleg gondjai lesznek a szülés után…

10 mm

Milyen vastagnak kell lenni a méh nyálkahártyájának? És mikor?

Mindenhol jönnek a “biztos” számok. 12-13 alatt esély nincs, más szerint már a 6-7 is elég.

Most kaptunk erre egy egyértelmű visszajelzést az orvosunktól, aki ténylegesen csinál (rendszeresen) inszemeket.

Megkérdeztük, hogy mit ajánlana a méhnyálkahártya vastagítására? Erre megnézte a dossziénkat, majd közölte, a legutóbbi inszem napján 10 mm volt, amit nem lát problémásnak.

“10 mm az inszem napján teljesen megfelelő. Ha 8 alatt lenne, akkor annak nagyon nem örülnék, de a beavatkozáskor a 10 mm már teljesen elég”.

Napjaink…

Azt hittem az idő majd segíteni fog, itt vannak az ünnepek, szabadság, lesz mivel elfoglalni magam, magunk és – legalább egy időre – meg tudok feletkezni arról, hogy megint nem sikerült…
De az igazság az, hogy minél inkább közeledett a karácsony, annál kevésbé vágytam rá. Már egy évvel ezelőtt is azt hittem, azt a karácsonyt már nem csak kettesben töltjük. Álmomban sem hittem volna, hogy az ideit is ugyanígy töltjük majd.

S ma újabb két ismerősről tudtam meg, hogy babát várnak. Mindketten a BMC-be járnak, az egyiküknek az első inszeminációja sikerült.
Ez a hír (is) meglehetősen felkavart érzelmileg… örültem nekik, próbáltam, próbálok erőt meríteni a sikerükből de ugyanakkor érzem, még mindig nem sikerült eljutnom arra a szintre, hogy el tudjam fogadni a mi sikertelenségünket. Az elutasítás, tagadás, saját magammal szembeni düh, alkudozás, magyarázkodás, okok keresése, csalódottság határain hullámzom.

Bár nem kaphattam meg az élettől a legszebb ajándékot, de azért a sorsnak úgy tűnik van humorérzéke…
Vasárnap elkezdtem barnázgatni… a ciklusom 20. napján… meglepődtem, mert ilyen korán, ilyesmit, eddig még sohasem tapasztaltam. Legelső gondolatom az volt, talán meg fog jönni, de aztán valahogy csak elvetettem, mert 20 napos ciklus eléggé rövid lenne (eddig a legrövidebb ami valaha volt, 24 napos volt).
Persze a második gondolatom, hogy ez talán valami másnak lehet a jele… talán a beágyazódásé lenne? Végülis időben beleillene, hisz a beágyazódás általában a megtermékenyítéstől számított kb. 7-10 nap körül megy végbe. Ráadásul sokaktól hallottam, hogy barnázgatás, kis folyás utalhat rá. S tulajdonképpen visszaszámolva a napokat, voltunk is együtt abban az időszakban, így akár…
Meglehetősen sikerült fellelkesülnünk, még a karácsonyi teszt gondolata is felmerült bennünk, de aztán pár óra elteltével mindez eltűnt.
Megjött.
Bőven elég lett volna érzelmileg azt megemészteni, hogy nem sikerült az inszem és a karácsonyi álmunk is szertefoszlott, na de, hogy pont karácsonykor kelljen még menstruálnom is…
Ráadásul így, életem legrövidebb ciklusát produkálva… azon kívül, hogy elszomorított a dolog, meg is ijesztett, mivel nem igazán tudtam/tudok mit kezdeni egy ilyen rövid ciklussal.
Szóltunk az orvosunknak, hogy szeretnénk vele beszélni. Az elmúlt egy-két hétben már felmerült ez a gondolat, sokat beszélgettünk Kedvesemmel s ezalatt pár kérdés már megfogalmazódott bennünk, amit szerettünk volna az orvosunktól megkérdezni.

Mikor meglátott minket, először felcsillant a szeme, s az első kérdése az volt:
“Terhes?”
“Nem.” – feleltem, s erre csalódottan csak annyit mondott, hogy:
“Pedig annak örültem volna, ha spontán…”
A lényeg, hogy ilyen rövid ciklus esetén valószínűleg nem volt peteérésem.
Az elmúlt hónapokban egy párszor már hallottam ezt az orvostól, tudom, hogy ez az egyik probléma velem, de abban bíztam, hogy ez talán idővel helyreáll, s a szervezetem ha lassan is, de normálisan fog majd működni.
Viszont azért jó hírt(?) is mondott; a legutóbbi inszeminációkor, a beavatkozás napján 10 mm-es volt a méhnyálkahártyám, ami ugye a beágyazódásig még nő is, és ez már megfelelő vastagság.
Jó hír… örülök, illetve örülnék, de akkor miért nem sikerült az inszem?
Ha az injekciók segítségével lett peteérésem, ha a beavatkozással kikerültük az összeférhetetlenség problémáját, ha a méhnyálkahártya is elég vastag, akkor miért nem fogant meg a Pici?
Továbbra is egy olyan kérdésre keresem a választ, amire valószínűleg soha nem fogom megtalálni, s azt hiszem nincs senki, aki megmagyarázhatná, hogy mi volt a hiba… hogy mit kéne legközelebb máshogy csinálni…

A hat leggyakoribb kérdés a meddőségről

A reggeli híreket olvasva a neten, belebotlottam egy cikkbe.
A hat leggyakoribb kérdés a meddőségről.
Külön érdekessége, hogy a Budai Meddőségi Centrum egyik orvosa közreműködésével íródott.