Jelenleg a(z) ‘Utrogestan’ kategória archívumában böngészünk.
Már többször nekiálltam, hogy írok az elmúlt napokról, arról, hogyan küzdünk meg ismét a ténnyel, hogy megint nem sikerült az inszemináció… de csak addig jutottam, hogy néztem a villogó kurzort, potyogtak a könnyeim, miközben minden egyszerre jutott az eszembe és elakadtam… Most is nehezen találom a szavakat, kitörlök, átírok, gondolkodom… A hétvége elég furcsán zajlott… így visszagondolva jó, hogy nem hétközben volt a biostrip, mert nem tudom, másnap hogyan dolgoztam volna. A hétvége végülis azzal telt, hogy vártam, megjöjjön. Szombaton még semmi nem volt, se görcsök, se barna foltok, persze mindkettőnkben felmerült, hogy talán van még remény… hisz az inszemináció előtti ultrahang bár mutatott “folyadékot”, ami arra utalt, hogy van érett petesejt, de ugyanakkor volt még tüsző is, ami talán később érhetett meg és így akár…
Ezt gyűlölöm talán a legjobban az egészben. Az orvos megmondta, hogy nem… bár a természet még nem “igazolta vissza”… és én meg vagyok olyan szerencsétlen, hogy még ezek után is bízom a természet erejében. Bíztam, mert bár a legutóbb is késett az utrogestan miatt, de akkor reggel használtam utoljára a bogyót, majd este meg is jött. Most viszont… Vasárnapra már megjöttek az előjelek de igazán csak tegnap jött meg. S ekkor újra szembesülhettem vele, hogy ezúttal sem fogant meg a Pici Babánk. Hogy lehetek ennyire……. 
Sajnos a szomorúság és a várakozás miatti feszültség meglehetősen eluralkodott rajtam a hétvégén, így a végén takarításba, pakolásba folytottam az egészet, amit még tegnap este is folytattam és amitől persze eléggé el is fáradtam. Az elmúlt napokban nem sokat aludtam, önkéntelenül is azon agyaltam, hogy mit lehetne még máshogy csinálni, mivel tudnánk segíteni, stb. Ma reggelre már teljesen kialvatlanul ébredtem, hajnalban még a hasam is begörcsölt és valószínűleg ettől a nyálkás időjárástól még a fejem is megfájdult. A fájdalomcsillapító és Kedvesem gyógyító kezei nélkül nem tudom hogyan keltem volna fel.
Most hosszú szünet következik… Számításaim szerint legközelebb a két ünnep között jönne meg és úgy tudjuk akkor nem igazán lesz senki a BMC-ben, így utána majd valamikor január vége fele kezdhetnénk el egy újabb inszeminációt. Talán. Nem tudom. Nem tudom, mert lehet, hogy tényleg az a baj velem, hogy ennyire szélsőségesen élem meg ezt az egészet, hogy ennyire vágyom rá, hogy ennyire nehezen tudom túltenni magam a rossz dolgokon és ezen változtatnom kéne. Bizonyos szempontból tudom, miért van ez; mert bár engem is, mint gondolom sokakat, megvisel az amikor nagybevásárláskor végigsétálunk a Cora-ban a babaholmis polcok mellett, vagy ha az utcán sétálva kismamák jönnek velem szembe (és még sorolhatnám), de esetünkben van még valami, amitől még nehezebb ez az egész… de erről itt egyelőre nem írhatok/nem szeretnék írni…
Ráadásul most itt van még a karácsony is. Pont emiatt gondoltuk úgy, hogy a decembert mindenképpen kihagyjuk, de végül mégis sikerült belekeverni valahogy. Amikor megjelentek a sok jót sejtető tűnetek, már az is felmerül bennünk, hogy az első uh-os felvétel milyen szép karácsonyi ajándék lehetne a “nagymamáknak”… Aztán az orvos négy héttel karácsony előtt közölte velünk a hírt…
Most tehát két hónap kimarad és így eltelik két év. Két év, ami után már hivatalosan is meddőnek számítok. :’(
Ahogy Kedvesem is írta, itthon vagyunk. De sajnos csak ketten vagyunk.
Miközben a recepciónál várakoztunk, megjelent az orvosunk és kérte, hogy ha az előttünk lévő másik két lány végzett, menjünk be. Úgy tűnik mi lehettünk az utolsók.
Remegett a gyomrom, úgy izgultam, s az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy most végre sikerült és szülők leszünk.
Majd kinyílt az ajtó és szólítottak.
Az orvosunk fellapozta a dossziénkat, majd sóhajtott egy nagyot, ránk nézett is azt mondta:
- Nem lett jó.
Először nem is értettem vagy csak nem akartam érteni. Arra gondoltam, hogy talán rossz volt a teszt, meg kéne ismételni.
Közben leültem és pár pillanat múlva már kezdtem felfogni, hogy nem a teszt volt rossz.
Kérdezte, használom-e még az Utrogestant, azt feleltem igen. Majd megkérdezte azt is, megjött-e, mire én mondtam, hogy nem.
Úgy tűnik emlékezhetett az első két inszeminációra, mivel azok után is ez volt a helyzet. Az utrogestan megint késlelteti a menstruációm. Hagyjam abba és akkor meg fog jönni… Majd hozzátette, hogy úgy tűnik megfelelő a progeszteron szint a szervezetemben, mivel így reagálok az Utrogestanra. Ha megjött volna, akkor valószínűleg kevés lenne a progeszteron.
Egy nagyon halvány, inkább kényszeredett mosoly hagyta el a szám, belegondoltam, hogy most akkor ennek örülnöm kéne…
A legrosszabb számomra azt volt, amikor egy pár pillanatnyi csönd után ránknézett és közölte:
- Jövőre várjuk vissza…
Ennyi volt. Elköszöntünk, kimentünk és alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, már potyogtak a könnyeim. Annak tudtam csak örülni, hogy Kedvesem velem volt és hozzábújhattam. Átölelt és hagyta, hogy sírjak…
Szerencsére rajtunk kívül nem volt már más a folyosón, így most nem kellett annyira “tartanom” magam.
Pár perc múlva összeszedtem magam majd elindultunk kifelé. Beszálltunk a kocsiba, erre az nem indult. Hihetetlenül furcsa volt ott abban a pillanatban. Nem is tudom, háromszori-negyedszeri próbálkozásra sikerült csak beindítani. Soha ilyen probléma nem volt még vele, ráadásul nemrég volt a szokásos szervízen is.
Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Vettünk egy jó meleg fürdőt, majd lefeküdtünk és én magamra húztam a plédem. Próbáltam kikapcsolni, megnyugodni, de akárhányszor csak eszembe jutott egy-egy momentum erről az egészről, újra potyogtak a könnyeim.
Olyan igazságtalan az élet. Egyfolytában arra gondolok, mennyire szerettem volna már úgy megsimogatni a hasam, mennyire vártam már az első UH felvételt, mennyire vágytam arra, hogy az idei karácsonyt már hármasban (négyesben) tölthessük. S most mindez szertefoszlott.
Miért nem tudom oly könnyedén felfogni, mint mások? Miért nem tudok én is legyinteni, hogy sebaj, majd legközelebb…?
Most már nincs más dolgom, mint várni, hogy mikor fog végre megjönni. Mert azt hiszem, akkor fogom csak igazán elhinni és elfogadni.
Túl vagyunk az első felén… reggel fél 8-kor a BMC-ben kezdtünk, leadtunk a vizelet mintát a biostrip-hez. Egyúttal már azt is megkérdeztem, hogy van-e különbség az ő tesztjük és a patikai terhességi tesztek között. Nincsen, válaszolták.
Ez meglepett, azt hittem azért valamivel érzékenyebb tesztet használnak, végülis mégiscsak egy labor, vagy mifene.
Most viszont nem tudtunk ott maradni s megvárni az eredményt, vissza kellett jönnünk dolgozni. Fél 1-re tudunk csak visszamenni, így akkor derül ki, sikerült-e a harmadik inszeminációnk.
A sorban állva összetalálkoztunk azzal a két másik lánnyal, akikkel ugyanaz nap volt az inszeminációnk és egy kórterembe voltunk. Sajnos nekik nem sikerült, mindkettőjüknek megjött. Annyira sajnálom… nagyon elszomorított ez a két hír, úgyhogy megint erőt kellett venni magamon s nem feladni.
Mi azért reménykedünk, hisz nekem nem jött meg. Bár az is igaz, hogy ez eddig is így volt, az első két alkalommal az Utrogestan volt az ok, mivel az késleltetheti a menstruációt.
Szóval egyelőre várunk…
Még mindig… alhas tájékon feszülés… “mindjárt megjön érzés”…
Mai nap többször… 
Legutóbb 25 napos volt a ciklusom, remélem, hogy nem erre utalnak a jelek… (ma van a 23. nap és pénteken lesz a biostrip)
Továbbra is Utrogestan naponta 3x, vitaminok, méhpempő naponta.
És továbbra is… bízunk, hiszünk, remélünk…
Kedves Olvasó!
Drukkolj velünk , nekünk Te is, kérlek…
Sokat pihentem ma is, főztem Kedvesemnek finomat, mire hazajött a munkából. Filmeket nézegettem, délután szunyókáltam illetve szunyókáltunk.
Használom az Utrogestant, naponta 3x, most megvolt a napi méhpempő adag, kicsit később beveszem a napi vitamint is.
Sikerülni fog
Bár ez már a harmadik inszemináció, mégis sok minden teljesen máshogy történt, mint eddig.
Ismét korán reggel kellett kelnünk, amit viszont most az időjárás nagyon megnehezített. Talán emiatt volt, hogy végülis fél 8-ra nem tudtunk odaérni, csak 8-ra. Szerencsére nem volt probléma, ráadásul kevesen is voltak. Bár ilyen esetben nem kéne kivárni a sort, egyből lehet menni a recepcióhoz jelentkezni az inszeminációra.
Ahogyan korábban, most is alá kellett írnunk a szokásos nyilatkozatot, jogi és orvosi dolgokról, hogy saját gyerekünként ismerjük el a születendő gyermeket, hogy elfogadjuk az esetleges mellékhatásokat (pl.: ciszta), stb.
Majd leültünk és vártunk. Nem sokáig, mert már szólították is a Párom és elkísérték egy szobába, ahol “mintát” kell adnia. Most is az a kedves nővérke szólt, aki múltkor, így ismét megengedte, hogy én is bemenjek a Páromhoz a szobába. Nem tudom van-e összefüggés, de legutóbb is késve érkeztünk reggel és akkor már nem a megszokott, folyosó végén lévő kis “oduba” kísérték őt, hanem egy külön kórterembe, mert a másik helyen már olyan sokat várakoztak. Most is ugyanabba a kórterembe vezetett minket a nővér.
A szobát belülről be lehet zárni, majd amikor megvan a minta, egyszerűen ott kell hagyni egy tartóban és szólni a nővérszobában, hogy végeztünk.
Mivel olyan kevesen voltak, felmerült bennünk, hogy talán így jóval hamarabb végezhetünk és nem kell még délután is itt üldögélnünk…
Az időjárás pocsék volt, szakadt az eső, iszonyatosan fújt a szél, így az eddigi programötleteink most nem jöhettek szóba. Az első két inszemináció délelőttjén elmentünk a Duna partra sétálni, meg palacsintázni, de most erre nem volt lehetőségünk. Ott ülni a BMC várójában 2 órán át… hát ez sem vonzott annyira. Inkább visszamentünk a kocsihoz, befűtöttünk, megreggeliztünk és rádiót hallgattunk.
10 óra körül visszasétáltunk és ismét jelentkeztünk hátul, a nővérszobában (nem a recepción!). Szerencsére most sem kellett sokat várni, majd a nővérke szólította az inszeminációra váró hölgyeket és felkísért minket az emeleti kórtermekbe.
Átöltöztem, hálóing, zokni, papucs, köntös és elheveredtem az ágyon, Kedvesem pedig fogta a kezem
Nem tudom leírni mennyire jó érzés, hogy velem van ilyenkor. Láttam már inszeminációra váró lányokat, egyedül a szobában.
Két másik lánnyal voltam egy szobában, közülük az egyikük az első inszeminációra várt, a másiknak pedig ez a harmadik – csak úgy, mint nekem
Most végre kicsit oldottabb volt a hangulat, egész jól elbeszélgettünk, ki hogy élte meg az eddigi vizsgálatokat, kinek milyen tapasztalatai voltak. Más-más volt az orvosunk, így volt miről beszélgetni és az idő is gyorsabban repült.
Eddig ezt valahogy hiányoltam. Az első két alkalommal is voltak “szobatársaim”, de olyan feszült volt a hangulat, még a légy zümmögését is lehetett hallani.
Beszélgetés közben folyton füleltünk, mikor szólal meg a telefon, mivel a folyosón lévő telefonon szóltak, hogy ki fog sorra kerülni, ki menjen le a műtőbe.
Ilyenekbe nekem nem szokott szerencsém lenni, gondoltam, biztos én leszek az utolsó. De nem. Megcsörrent a telefon és engem szólítottak. Párommal lesétáltunk és kb. 10 perces várakozást követően behívtak a műtöbe. Sajnos ide már a Kedvesem nem jöhetett be, de lélekben velem volt, éreztem
Köntös, bugyi le, asztalra fel. Beállították a lábaim, majd letakartak, míg jött az orvos.
A nővérkék ismét többször megkérdezték a nevünk, majd megérkezett az orvosom is. Kedvesen megérdeklődte hogy vagyok.
Nagy megdöbbenésemre, de ugyanakkor örömömre, a beavatkozás előtt csinált ultrahangot
Eddig egyik inszem előtt sem volt UH, ezt hiányoltuk is a párommal, de a lányokkal való beszélgetés közben kiderült, hogy szeptemberben életbe léphetett valamiféle új szabályozás s talán ennek köszönhető a változás. De lehet más ok is, nem tudom.
Az ultrahang szerint van “folyadék”, ami arra utal, hogy megrepedtek a tüszőim. Azaz használt az Ovitrelle tüszőrepesztő injekció.
Emellett látott még tüszőt, ami még nem repedt meg, úgyhogy maradt nekünk is “tennivaló otthonra”
A beavatkozás most is pár percet vett igénybe, majd letakartak és megdöntötték az asztalt, úgy hagytak pihenni. Na igen, a pihenés relatív fogalom. Ott kellett feküdni, szétfeszített lábakkal, a beléd helyezett műszerek feszítik a hüvelyed, ilyenkor minden pillanat éveknek tűnik és minél tovább fekszel ott, annál kellemetlenebbül érzed magad.
És mégis… most valahogy más… egyáltalán nem a fájdalom számított.
Ezúttal sokkal tovább feküdtem így az asztalon, ahogy időnként lestem az órát, kb. 10-15 perc lehetett. A nővérke pár percenként megkérdezte, minden rendben van-e, úgyhogy nem hagyják azért magára az embert, ha bármi gond adódna, van kinek szólni.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiszedték belőlem a műszereket és leengedték az asztalt, bár még így is éreztem a feszítést.
Amikor kisétáltam a műtőből, odabújtam Kedvesemhez, aki már nagyon várt, hisz ő is észrevette, hogy most mennyivel több ideig voltam bent.
Visszasétáltunk a kórterembe, ahol a lányok már nagyon vártak és kérdezgettek, milyen volt. Befeküdtem az ágyba és megint nagyon jól esett beszélgetni másokkal. Pár perc múlva hívták a másik lányt, akinek szintén ez a harmadik próbálkozása.
Kb. 1 óra múlva felöltöztem, majd lementünk a zárójelentésért az orvosomhoz. Sajnos itt viszont nagyon sokat kellett várnunk, több, mint másfél óra múlva szólítottak csak. Megkaptam a zárójelentést, ami szerint nov.27-én kell visszjönnünk biostrip-re, meg az Utrogestan-t, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztük mi a teendő görcsök esetén. A doki reakciója nem volt annyira kedvesnek mondható, mert szerinte itt nincs mitől görcsölni, de vegyek be nospa-t.
Azért megkérdeznék én másokat, hogy valóban senki nem érzett semmit inszemináció után?
A HSG-re is azt mondták, nem fájdalmas, csak kellemetlen, ehhez képest én hallottam lányokról akik a falat kaparták fájdalmukban.
Most akkor mi is az igazság?
Hazafele az úton éreztem néha-néha egy egy szúró, görcsölő fájdalmat, de Párom szerint ez talán a peteéréstől lehet.
A munkahelyemen szóltam, hogy táppénzen leszek az elkövetkezendő hétben, nem akarok kockáztatni. Pihenni fogok és csak olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem megerőltetőek, nem stresszelnek.
Egyébként nem szükséges feküdni, bármit lehet csinálni, amit máskor is, de azért az ember ne ilyenkor vágjon neki a marathon-nak
Délután jó volt végre hazaérkezni, azért elég fárasztó nap volt ez, délután be is szunyókáltam egy kicsit, de este azért még “rádolgoztunk” Kedvesemmel azokra a pattanásig feszült nagy tüszőkre.
Ez is egy érdekes kérdés. Egyik orvos azt mondja, ilyenkor nem szükséges együtt lenni még, a másik meg azt, hogy persze, mindent bele, úgy biztos.
Na most akkor mi is az igazság?
Az előző bejegyzés után gondoltam érdemes visszatérni arra, hogy ezek a saját tapasztalataink. Saját emlékeink, jegyzeteink. Nem biztos, sőt valószínű, hogy mindenki máshogy él meg dolgokat.
Mivel ezzel nem csak visszaemlékezni szeretnénk, nemcsak naplónak szánjuk, hanem reméljük lesz, akinek segíteni tudunk vele, így kérünk, ha valamelyik hozzászólásról véleményed van, írd meg, ha szeretnéd kiegészíteni más szemszögből írd meg. Ha szeretnél tudni valamit, ha szeretnél kérdezni valamit, nyugodtan írjál. Válaszolunk, és ha tudunk, akkor segítünk. Írhatod akár mgjegyzésbe egy adott cikkhez, vagy írhatsz privát levelet a littlefoxie79@gmail.com -ra.
Mára voltunk visszarendelve kontroll-ra (biostrip).
Reggel fél 9 körül érhettünk oda. Leadtuk a vizelet-mintát, majd fölmentünk az emeltre és leültünk, vártunk… vártunk… vártunk…
11 óra után pár perccel szólított minket az orvos. Fellapozta a dossziét, sóhajtott egy nagyon, majd ránknézett és közölte, hogy sajnos nem sikerült… a második inszemináció is sikertelen.
Majd azzal folytatta, hogy most tartani kéne egy hónap szünetet és utána, ha akarjuk, újra kezdhetjük a szokásos módon.
Mivel egyelőre még nem jött meg, így abba kell hagynom az Utrogestan szedését (sajnos az Utrogestan egyik mellékhatása, hogy késlelteti a menstruációt).
Megköszöntük és elbúcsúztunk.
Kifele menet még elmondtuk a hírt a kedvenc nővérkének, aki már oly sokat segített és drukkolt most is.
Furcsa ürességet érzek most. Mintha még nem tudnám felfogni a hírt…
Pedig reggel még… bár nem igazán mondtunk semmit egymásnak Kedvesemmel, de amikor a tekintetünk találkozott, az a pillantás s a mosolyunk annál beszédesebb volt mindkettőnk számára.
Őszíntén hittünk és bíztunk, hisz annyi minden körülmény alakult most végre jól… még a “borítékot” is elkészítettük…
Túl vagyunk a második inszemináción a Budai Meddőségi Centrumban. Ahhoz képest, hogy nagyjából tudtuk mire számíthatunk, egy kicsit másként alakultak a dolgok.
Reggel Kedvesemmel együtt mentünk, hogy ő leadja a “mintát”. Kicsit késve érkeztünk, már majdnem 8 óra volt (fél 8-ra kellett volna mennünk). Ilyenkor egyébként nem kell végigvárni a sort (aminek egyébként a bejárat előtt van a vége), egyből a recepcióra kell menni és szólni. Az eddigiekkel ellentétben, most a másik folyosó végén lévő szobába, pontosabban kórterembe kísérték a Párom. A nővér kedvesen felajánlotta, hogy én is bemehetek nyugodtan
A “mintát” egyszerűen ott kellett hagyni, majd a recepción közölték, hogy 10 körülre menjünk vissza.
A köztes időben sétálgattunk a Duna-parton és reggeliztünk egy jóízűt a Nagyi Palacsintázójában. Míg reggel Kedvesem volt nagyon izgatott, sokkal jobban, mint az első alkalommal, délelőttre már én lettem tiszta ideg.
A múltkori alkalommal ellentétben, most nagyon sokat kellett várnunk. 10-re vissza is mentünk, majd nemsokkal később szólítottak. A nővér, aki elhelyezett, roppant kedves volt és ami még fontosabb, figyelmes is mindannyiunkkal (inszemesek, lombikosok). Bekísért ugyanabba a kétágyas kórterembe, ahol reggel voltunk , majd átöltözem. Nemsokkal később jött még két lány (lombikosok), egyikük a barátnőjével, másik a párjával. Ők már ismerték egymást. Rajtunk kívül volt még egy lány, neki ez már a harmadik inszeminációja, mint megtudtam.
Kezdett már egy kicsit szűk lenni a szoba ennyiünknek, így a nővér átkísért minket egy másik, nagyobb, ötágyas kórterembe, ahol már négy lány, (mind lombikosok) várakoztak.
Innentől kezde viszont már nagyon lelassult az idő, kezdett kissé idegörlővé válni minden pillanat. A mellettem lévőket szép sorban szólították és 5-10 percenként tolták vissza tolókocsiban a kórterembe. Fél 1-kor végül nekem szóltak, hogy 10 perc múlva én következem.
A műtő kb. 10 méterre volt a kórteremtől, így Kedvesem az ajtóíg kísérhetett. Sajnos be nem jöhetett, de lélekben végig velem volt.
Az eljárás ugyanaz, bár ezúttal jobban éreztem (fájt). Az orvosom szerint ez jó, mert akkor “jó helyen van”. A végén még meg is “dícsérte” a “mintát”. A lombikosokkal ellentétben, az inszemesek saját lábukon mennek vissza a kórterembe, ahol egy negyed-fél órát kell pihengetni.
12:45 körül történt a beavatkozás és 13:00-kor már az ágyban feküdtem.
Fél 2 körül, már felöltözve, ismét a recepciónál várakoztunk, hogy a zárójelentést megkapjuk. Pár perc múlva hívott is minket az orvos. Október 5-én lesz a biostrip, akkor reggel, első vizelettel menjünk, illetve addig naponta 3×1 Utrogestan hüvely kapszulát (1 doboz 1660 Ft, 30 db) kell használni. További javaslat, betegállományba vétel. Ez már múltkor is gondot okozott számomra, hogy mennyi időre?
Másik kényes kérdés, amivel nem jutottam dűlőre, a “hálapénz”. Kell ilyenkor adni? Vagy csak a “kezelés” végén, ha sikeres? Ha nem adok most, akkor hogy fog legközelebb kezelni, viselkedeni velem?
A Párom úgy gondolta, most még nem kéne, majd a végén (ha sikerül) és egyelőre ezzel most én is egyetértettem, de ugyanakkor aggasztott/aggaszt a dolog. Annyira utálom az ilyen “kényes” helyzeteket…
Mire hazaértünk már kezdtem némi fájdalmat érezni, de nem volt vészes. Majd 1-2 óra elteltével, 4 körül iszonyú erős görcsök törtek rám, mintha meg akart volna jönni. Ez kb. 1 órán keresztül tartott, végül kénytelen voltam bevenni valamit, mert már nem bírtam tovább. Nálam ilyenkor a Cataflam válik be, most is hatott. Este viszont még mindig tompán fájdogált.
Egy fontos kiegészítés:
Inszeminációt nem csak házasok esetében végeznek. Élettársak esetében is elvégezhetó, de ehhez szükség van egy a közjegyző által elkészített okiratra. Részletesebben egy korábbi bejegyzésben olvashatsz, ide kattintva.
LittleFox
CatBear
Legutóbbi hozzászólások